A kamaszkor az új, felnőtt identitás kialakításának időszaka. A régi, gyermeki énünket elhagyjuk, és egy újat, egy felnőtte(bbe)t gyakorlunk be. 
De hogy is tud ez működni?

Ahhoz, hogy valamit, ami éveket át az enyém volt, meg tudjam kérdőjelezni, kritikusan kell rá tekintenem. Mindazt, amit eddig a szüleim miatt csináltam, felül kell bírálni, s el kell dönteni, hogy felnőttként tudom-e vállalni. Ez a gyakorlatban úgy szokott kinézni, hogy már nem gondolom, hogy a szüleim mindent tudnak, nem csinálom meg kritika nélkül, amire kérnek, esetleg visszabeszélek, mert „jobban tudom”. Ez az időszak pont ezért, igen viharos tud lenni. A kortársak szava lesz az elfogadható, s már nem otthonról, hanem a barátoktól (más felnőttektől, hírességektől, stb.) gyűjtöm be, hogy mi értékes, mit gondolok a világról, hogyan kell éljek, stb. Az eddigiek megkérdőjelezése arra lesz majd jó, hogy olyan identitást alakítsak ki, ahol én magam szűröm meg, hogy mit tartok értékesnek, milyen életet is éljek. Lehet, hogy nem olyat, amilyet a szüleim szerettek volna, de jó esetben nem is nagyon különbözőt. Tehát nem pusztán arról van szó, hogy „kidobom”, amit eddig otthonról kaptam, hanem inkább arról, hogy szelektálok.
Ez nem pusztán a környezet számára viharos. Nagyon bizonytalan időszak ez, hiszen el kell döntenem, hogy ki is leszek, milyenné akarok válni. Viszont így leszek önálló, a szüleimtől független felnőtt ember (ha nem is rögtön).

Érdekes, hogy egyes kultúrákban ez hogyan is zajlik. Ahol előre meghatározott rituálék vannak, például beavatási szertartások, ott a kamaszkor érzelmi viharai kevésbé kifejezettek. Ott ugyanis nem azzal kell megküzdeni a függetlenségért, hogy harcolok a szüleimmel, hanem a rituálén kell helyt állni. Ezután a felnőtt közösség felnőttként fogadja el az addig gyermekként számon tartott ifjút. Törzsi kultúrákban ezek a beavatási szertartások gyakran fájdalmasak, például vágásokat ejtenek az ifjak bőrén, melyeket utána élete végéig visel. Nekik tehát nem lázadni kell a felnőtt identitásért, hanem elviselni a rituálét ahhoz, hogy felnőttnek tekintsék.
A mi kultúránkban ezek a rítusok szelídültek, ilyenek a szalagavató, diplomaátadó, stb.

Küzdelmes időszak ez, de a személyiségfejlődés elengedhetetlen része, hogy önmagunk legyünk, s ne szüleink, a környezetünk árnyéka.