Helyes, vagy helytelen így szólni egy kisfiúhoz: „Hát kislány vagy te? Egy fiú nem sír!” és egy kislányhoz: „Nem szoktál mosogatni? Micsoda asszony lesz belőled?”

Amikor a pszichopedagógus hallgatóknak felteszem azt a kérdést, hogy „Miért vannak a magatartás zavarokkal küzdő (ún. „rossz”) gyermekek között magasabb arányban a fiúk, mint a lányok?”, akkor legtöbbször azt a választ kapom, hogy biztos genetikai meghatározói vannak a jelenségnek. Bizonyára ennek a kijelentésnek is megtalálhatjuk az igazságtartalmát, hiszen bizonyított tény a genetikai átörökítés és meghatározottság szerepe az emberi viselkedés kialakulásában. Ugyanakkor más kutatások bebizonyítottan hangsúlyozzák a környezet szerepét ugyanebben a témában.
Hol az igazság? Talán mindkettőben, a kettő között. Sőt megkockáztathatjuk, hogy esetenként az egyik, más esetben a másik tényező határozza meg erősebben az emberi magatartást.

A család az elsődleges színtere az egyén szerep-próbálgatásainak. A szerepek közül igen erőteljesen jelennek meg azok a szerepek, melyeket a társadalom alakít ki elvárásként, egy az egyénnel veleszületett szerephez. Ilyenek az adott nemi szerep szerepelvárásai.

Mit várunk el a női és a férfi szereptől? 
Koronként, társadalmi formánként és kultúránként eltérőt. Az ember önmagában hordozza a szerepek sokféleségét és megosztottságát.
Hogy is kezdődött? Amíg az ősférfi vadászik, addig az ősnő őrzi a tüzet. A patriarchális társadalmi berendezkedés talán ősibb és elterjedtebb, mint a matriarchális. Ugyanakkor nem vitatható a női szerep leutánozhatatlan többlete, ez pedig az anyaság, illetve az élet-adás képessége. Ebből fakadóan a „magasabbrendű nő” képes az érzelmi többletre, ez nem csak adottság, hanem kívánalom is. A férfi legyen erős, legyen képes eltartani családját. A nő hordjon ki utódokat, lássa el azokat, gondoskodjon a családi otthon megteremtéséről. A férfi harcoljon, a nő ápoljon. A férfi szerepétől távol(abb) állnak az érzelmek, holott bizonyára ő is rendelkezik azokkal, mivel néki is volt édesanyja, akitől mintaként érzéseket kapott. Az ember olyan élőlény, aki képtelen szeretetkapcsolat nélkül létezni.

A csecsemő megszületése után nagyon sokáig csak a sírással kommunikál a környezet, az anya felé. Egyformán sír a fiú, a leány! Miért nem szabad akkor a fiúknak sírniuk? Miért kell érzelmi fékeket beépítenünk fiainkba?
Sok válasz születhet magyarázatként, leginkább a családok által kialakított mítoszok. A mítoszok mindig régebbi korokra nyúlnak vissza. A családi mítoszban előírt szereposztás alapján viselkedésükkel elégítik ki a tagok egymás szükségleteit, meg nem fogalmazott elvárásait. ”Már a dédszüleim is így csinálták.” Ősidőktől fogva beidegződött szerepelvárások ezek. Eredetük talán már nem is ismert, de az emberek közötti interakciókban tovább él. Ha a gyermek nem felel meg a család, illetve a társadalom elvárásainak - amely elvárásokat elsődlegesen a család közvetít -, szorongani fog. Szorong felnőttként a férfi, ha sírni „tud” még, a nő pedig akkor, ha nem mosogat el, ha nem tartja rendben a háztartást, ha nem jó háziasszony.
Elfogadható a racionális okokra hivatkozó érvelés, amelyik erőteljes különbségeket tesz a női és férfi szerepek között. Hiszen ki ne fogadná el azt az érvet, hogy a fiúnak nem szabad sírni, tartania kell magát, mert az ő dolga lesz adott esetben megvédeni az asszonyokat és gyerekeket? Nem omolhat össze a harcmezőn, vagy más kritikus helyzetben. A nő már fizikai felépítéséből fakadóan sem alkalmas a harcra (bár ezt az állítást is sok irodalmi hivatkozás és tapasztalat is tudja cáfolni), így dolga legyen tehát a háztartás vezetése, mert e nélkül a gondoskodás nélkül a férfi életképtelenebb.
Van, aki úgy véli, hogy valahogy Isten így teremtette a világra ezt a különleges lényt, akit Embernek nevezünk. És erről nem nyit vitát.

Hogy én mondanám-e gyermekeimnek a kiinduló mondatokat? Nem tudom. Azt gondolom, hogy néha talán nem is kell semmit mondanunk gyermekeinknek, elég talán megfelelő példát mutatnunk. Elég talán önmagunkat adnunk. Ha pedig mégis példabeszédekbe bocsátkozunk, nem mindegy miként tesszük ezt.
Szerintem engedjük fiainkat is a megfelelő érzelem kimutatására, és azt is mondjuk el nekik, hogy a mai világ kissé összezavarta a szerepeket. A nő legalább annyi terhet visel a vállán, mint férfiak.
Segítsünk egymásnak - nem szégyen, ha a férfi mosogat. Talán jobban kellene becsülnünk egymást és nem tiltani azt, ami akár természetes is lehet.

Fiúk-lányok, Ti hogy gondoljátok?