Pesti Színház, szombat este. Egyszerű díszlet. A nézőtér lassan megtelik lazán elegáns öltözetben érkező tanárok, diákok, szülők, érdeklődő se nem szülő, se nem diák nézővel. Szinte ránézésre meg lehet mondani ki kicsoda. Simon Stephens Punk Rock című darabját Eszenyi Enikő rendezésében láthattuk.
Számomra maradandó élményt nyújtott. Abszolút előhívta bennem a gimis évek életérzését.
Kerestem magamat.
Ki vagyok én?
Vajon mások milyennek látnak?
És én milyennek látok másokat?
Mi lenne ha…?
Mi lett volna ha…?
Mi lesz ha…?
- Átlépem a határokat!
- Elcseszett egy világ ez…
- Engem senki nem ért meg.
Míg végül rájöttem: én sem magam.
Mindenki másképp próbálkozott, kitűnni a tömegből, mindenki egyéniség, mindenki egyedi és megismételhetetlen, „intellektuel”, személyiség…
Így lett valaki menő, lúzer, diszkós, dagadt, füves, punk, plázacica, stréber, őrült, alternatív, jógi, hippi, önmagát kereső, tudós, ronda, partiarc, sznob, zenész, béna, elit stb…
A lényeg, hogy legyél Valaki. Különben csak szürke senki maradsz, beolvadsz a tömegbe, nem lesznek barátaid, nem lesz kivel megbeszélned, magányos leszel, nem fognak szeretni. De hát lehet Téged egyáltalán szeretni? Ciki egy gondolatmenet… Mégis, sajnos nagyon általános.
A család az család, az iskola egy egészen más közeg, ahol olykor sokkal nehezebb mindennapokat élünk, mint a felnőtt életben. Egy kiképző-pálya, kamaszoknak különösképp.
A suli tele van tabukkal. Nem beszélünk róla, nem mondjuk ki, amit gondolunk, amit érzünk, nem vállaljuk fel.
Lázadni, tagadni viszont annál inkább lehet! Ha van közös ellenség, rögtön van közös pont, tehát bratyizhatunk. Akkor cimbik vagyunk! Ez viszont csak a felszín, nem más, mint kényszeredett egymásrautaltság.
Mitől lesz valaki alfahím, alfa-lány és miért lesz valaki örök vesztes?
Mivel fogsz kitűnni a tömegből?
Szándékosan nem írok egy sort sem konkrétan a darabról…
Ajánlom mindenkinek, menjen el és nézze meg, aztán alakítsa ki a saját véleményét!
Kíváncsiak vagyunk rátok mi is! Írjátok meg!