Éveken keresztül egy gyermekkórházban dolgoztam, ahol éjszakai ügyeletet is elláttam.
Miután nekem akkor még nem volt férjem, gyerekem, rendre elvállaltam, hogy Szenteste én maradjak ügyeletben a laborban.
A kórházban csak a nagyon beteg gyerekek maradtak, akiket sajnos nem lehetett „hazaadni”. Csendes éjszakák voltak ezek.
Hogy ne legyek annyira magányos és az idő hasznosan teljen, ilyenkor kötögettem. Így történt, hogy a bátyámnak készülő pulóvert ( nem mondanám, hogy az utolsó pillanatban, mert már az is elmúlt, hiszen 24. éjjel volt, és másokhoz már olyankor megérkezik a Jézuska ) kötöttem.
Csattogtak a kötőtűk, siettem, hogy reggelre kész legyen, a fonalam meg egyre fogyott! Valami azt súgta, lehet, hogy nem lesz elég a fonal, pedig már csak a nyaka van hátra. Egyre biztosabb voltam abban, hogy elfogy a fonalam mielőtt befejezhetném a karácsonyi ajándéknak szánt pulóvert. (Aki járatos a kötésben, az tudja, hogy ha menet közben elfogy a fonala, esélye sincs arra, hogy ugyanolyat szerezzen!)
Páni hangulatomban, gondoltam 1-2 szemet fogyasztok innen, aztán onnan (kicsit szűkebb lesz, de nyúlik ez… vigasztaltam magam)………… na most kész!
Reggel, az ajándékokkal felmálházva vonatra ültem, hogy szüleimmel és a testvéremmel ünnepeljem a Karácsonyt.
A bátyámnak átadtam a pulóvert, aki azonnal fel is vette! Hú… de boldog voltam, hogy tetszett neki! Egész nap az én általam kötött pulcsiban volt!
Este még mindig abban! Megvacsoráztunk, a bátyám a pulóverben! Lefekvéshez készülődött a család, de a bátyám, bár pizsama-nadrág volt rajta, még mindig pulóverben! Gyanakodni kezdtem … „Hát szép ez a pulcsi, de ebben akar aludni?”
- Laci miért nem veszed le? - kérdeztem egy idő után
- MERT NEM FÉR KI A FEJEM! - mondta
Azt tartják, hogy ahol befér a fejed, ott ki is fér! Aki ezt vallja, az nem számol az időközben kétszeresére dagadó füllel!
Húztuk, nyúztuk, közben csak röhögtünk, de tényleg nem fért ki a feje. A fülei viszont vörösből lilára váltottak.
Kezdtem megsajnálni Laci füleit, és mit sem törődve azzal, hogy ennek a pulcsinak nem lesz nyaka, egy mozdulattal megbontottam, és úgy ahogy volt lefejtettem.
Murphy törvénye szerint, sosem kaptam hozzá fonalat, hogy befejezhessem, és ne csak 1 napot lehessen a bátyámon.
Azt viszont megtanultam egy életre, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra az ajándékok elkészítését, és ha úgy gondolom nem lesz elég a fonalam valamire, neki sem kezdek.