Vízkeresztről manapság leginkább a karácsonyfa leszedése és kidobása jut eszünkbe.De mi is az a vízkereszt?

A latin egyház Epiphania Domini, „az Úr megjelenése” elnevezésű, január 6-án tartott ünnepének magyar neve. A magyar elnevezés a víz megszenteléséből, megkereszteléséből ered.
A szenteltvíz hatásosságába vetett bizalom alapja a víz tisztító erejéből származó hitben rejlik. Ezen az ünnepen a családfő hazavitte a megszentelt vizet a templomból, a ház apraja-nagyja pedig ivott egy-egy kortyot belőle, hogy megóvja őket a torokfájástól. Meghintették vele a házat, sőt az állatok szálláshelyeit is. Még az ásott kútba is öntöttek belőle, hogy a víz meg ne zavarosodjon. Úgy tartották, hogy a szenteltvíz az embert születésétől haláláig kíséri. Születése után általa nyeri a keresztséget, de hintettek belőle a bölcsőre, a menyasszonyi koszorúra, majd legvégül a koporsóra is. A szenteltvíz még a bűbájosságra is gyógyírként szolgált.
Védte a házat a gonosz szellemek ellen, de gyógyító hatásában is hittek, ugyanis mindenféle betegségre alkalmazták.
A víz és a tömjén áldásából adódott a házszentelés szertartása is, amely viszont már a háromkirályok tiszteletéhez fűződik. A háromkirályok a betlehemi csillag által vezéreltetve jöttek keletről Judeába, hogy kifejezzék hódolatukat. Betlehemben meglelték a kisdedet, akinek aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak. Az evangélium mágusnak nevezi őket, de nevüket nem említi. A hagyomány szerint hárman voltak, a 8. században élt Beda Venerabilis nevüket is említi: Caspar, Melchior, Balthasar – azaz Gáspár, Menyhért, Boldizsár. A házszentelés hagyománya napjainkban is élő szertartás, sokfelé lehet látni ilyentájt a házakon: 20 G M B 23
A napkeleti bölcsek neveinek kezdőbetűit és az évet rótta fel a házak szemöldökgerendájára: G M B (Gáspár, Menyhért, Boldizsár). Ha a lakók nem voltak otthon, a deszkakerítésre írta a pap a kezdőbetűket. Hitték, hogy ez a felirat megvédi a házat az ártó szellemek ellen.

Hogy mi is a mirha? (Terebess Lexikon szerint) Az arab murr, „keserű” szóból, keser ízű, balzsamos illatú, sárgás-vörösesbarna mézgás gyanta; a balzsamfafélék (Burseraceae) családjának mirhafa (Commiphora) nemzetségéhez tartozó, apró, tüskés, virágzó fafajokból nyerik.

Jordániában volt szerencsém élőben is látni, tapintani. A tömjén és a mirha rokon cserjék, mindkettőnek a gyantáját használták amikor beszáradt. Elsődlegesen az Arab-félsziget déli részéről, hosszú, veszélyes kereskedelmi úton, tevekaravánokkal szállították őket a felhasználási területre. Ezek a tulajdonságaik önmagukban is drágává tették őket, de valódi értéküket az jelentette, hogy fontos gyógynövényként, illatszer alapanyagként volt rá szükség, de a leglényegesebb a szakrális felhasználásuk volt.

Ilyenkor sok helyen már farsangnyitó mulatságokat tartottak.