Mindenhol azt olvasni, hogy a szerelem egyszer úgyis elmúlik, lánghoz hasonlítják, ami előbb vagy utóbb, de kialszik.Na de mi erről az én véleményem? Ha érdekel, olvass tovább.

Először is, felteszem a kérdést, hogy miért ne létezhetne örök szerelem? Ami minden egyes pillanatban lobog, és a lehető legnagyobb boldogsággal tölti el az embert? Miért kell azt elhinni, hogy ez nem létezhet? Gondolom, most a legtöbben csóváljátok a fejeteket, hogy az örök szerelem, és a „boldogan éltek, amíg meg nem haltak…” csak puszta tündérmese. Miért hiszed el, hogy csak az?

El sem tudom képzelni, hogy lehet úgy állni a szerelemhez, hogy egyszer úgyis elmúlik. Ez nagyjából olyan, mint ahogy azt sem értem, hogy hiheti azt az ember, hogy a halál után nincs semmi. Ilyen gondolatokkal hogy van egyáltalán értelme élni? Hogy van értelme úgy szerelmesnek lenni, ha úgy állsz hozzá, hogy „á, egyszer úgyis vége”? Persze, vannak kamaszos fellángolások, amik csodálatosak, de valóban elillannak egy idő után, és csak a nyomukat hagyják meg. De ennek köze sincs az igazi szerelemhez. És miért keresne mást az ember leánya, mint az igaz szerelmet?
Miért elégedne meg bárki is, holmi fellángolással, ami valóban néhány év után tovaszáll?Annyira nem értem az olyan embereket, akik még párkapcsolatban is azt hangoztatják, hogy a szerelem elmúlik, és jobb esetben is csak barátság lehet belőle. Ez badarság! Nem a barátságot akarom lebecsülni, inkább a szerelmet emelném feljebb.

Meg persze jönnek a „határ megszabások”, hogy X év után már úgysincs szerelem. Jó, oké, 10 éves távlatokból még én sem beszélhetek, de tudom, hogy akkor is ugyan így fogok gondolkodni a dologról, mint most. Hiszek benne, és nem úgy állok hozzá, hogy „jajj, hát két év, kezdhetek berendezkedni a barátságra”.Tény, hogy van egy gyújtópont, ami mindennél erősebb, de ennek nem kell elaludnia. Hidd el, hogy ott loboghat örökre, ha két ember tökéletesen összepasszol.

Egy pszichológiával foglalkozó oldalról vett idézet:
„A lángoló szerelem érzése az új párok számára a szív és a lélek tökéletes egymásra találásának tűnhet, az idegrendszerrel foglalkozó kutatók szemével nézve azonban mindez inkább csak a hormonok által kiváltott mulandó őrület.”
Bocsánat, hogy ezzel a kérdéssel jövök, de miért ne lehetne az ember egész életére „őrült”, ha az az őrültség olyan boldogsággal jár, ami mindent csodálatossá tesz?

Egy másik oldalról:
„Egy amerikai antropológus azt állítja, hogy a szerelmes állapot mindössze egy-három évig tart, és csak a kapcsolat fele épül a hormonokra, a többit az illeszkedő tulajdonságok intézik.”
És ha én fütyülök erre az antropológusra? Na, akkor mi van? Attól még ugyan olyan szerelmes maradok. Elhiszem, hogy a szerelemben rengeteg kémiai folyamat is közre játszik, de azt is hiszem, hogy van valami teljesen más benne, ami „nem evilági”, és semmilyen tudós nem tudja kimutatni.

„Egy másik felmérésben, melyet a New York-i Cornell Egyetem tudósai 37 különböző kulturális közegből származó 5000 személyen végeztek el, szintén arra az eredményre jutottak, hogy 18-30 hónapnál nem tart tovább a szerelmi láz.”Ígérem, hogyha még működni fog az oldal (márpedig nagyon remélem, hogy fog), írok én nektek 30 hónap múlva! ;P

Persze, most gondolhatjátok rólam, hogy ábrándozó hülye vagyok, igazából nem nagyon érdekel, de nem vagyok hajlandó mindenféle kísérlet miatt arra az álláspontra jutni, hogy a szerelem mulandó.
Aki pedig elhiszi, annak nem csoda, hogy mulandó lesz…

Nem kell velem egyetérteni, ezt a cikket is csak azért írtam, hogy végre legyen valami ellensúly is az „általánosan elfogadott gondolatok” mellett, és lássátok, bizony van, aki így gondolkodik!

Szólj hozzá a fórumban!:

Ne legyél B.I.R.K.A.!