Nadia Bolz-Weber, a tetovált prédikátor, aki felismerte, hogy a rosszfiúkhoz és -lányokhoz alapvetően nem szól az egyház, nekik nincs templomuk, se gyülekezetük, ezért alapított számukra egyet.

2014-ben, húshagyó kedd előtt egy nappal egy kis étteremben álltam Denver három sávos 6. sugárútján, és éhesen bámultam a Billy halotti torán kipakolt ételt. A Satchel's étterem a 6-on, melynek helybéli tulaja van, egyszerű, tiszta benyomást kelt, látszik, hogy olyan valaki vezeti, aki szeret enni. Azt hittem, éhen halok, a csokis dolgok, meg a lepénykenyerek állati jól néztek ki, de senki nem evett.

Nem szokatlan, hogy az emberek általában nem éhesek a temetéseken vagy lehet, hogy azok, de azt gondolják, hogy rosszul venné ki magát, ha jóllaknának a kézműves sajtokból, éppen amikor meghalt valaki. Ez mindig rossz párosítás: azok az emberek, akik főznek és azok, akik esznek, ha meghal valaki. Talán a hazavitt maradékos tálak jelentik a gyászoló család vigaszát, mint túlélőcsomagok az elkövetkezendő nehéz napokra. De, sajnos, az én éhségemet a gyász nem tudta kordában tartani, hiszen sosem találkoztam Billyvel.

Egy héttel korábban, amikor felvettem a telefont, azt hittem, hogy az orvosom asszisztense hív vissza. Ehelyett egy „Ön Nadia?" mondat fogadott, felnyögtem. Mint általában az amerikaiak, én sem veszem fel a telefont, ha nem ismerem a hívószámot, de, mivel pár perccel ezelőtt beszéltem meg az asszisztenssel, hogy rögtön visszahív, így felvettem.

„Becky Kunzelmantól kaptam meg a számát", mondta a hang a vonal másik végén. Igen, ez nem az orvosom. Becky egy világhírű cross-fit atléta és hívő keresztény Denverből. Kiderült, hogy Becky éppen hogy elolvasta a Pastrixet (Nadia Bolz-Weber első könyve - a ford.), találkozott az edzőteremben egy nővel, aki kérdezte tőle, nem ismer-e egy lelkészt, aki eltemetné az unokaöccsét, egy meleg fiút, aki előző nap akasztotta fel magát. Becky felhívta az edzőmet, hogy elkérje tőle a telefonszámomat.A temetés a következő hétfőn lett volna, de az a hétfő beleesett volna pont abba az egyedüli három napba, amelyet szabadnapnak ki tudtam volna venni, és amire igazán szükségem lett volna. Hetekig legalább egyszer minden héten úton voltam, minden időmet kitette a gyülekezetem (House for All Saints and Sinners - Minden szent és bűnös háza - a ford.) lelkipásztorolása, őszintén, úgy éreztem, hogy „teszek az ügyért". A hang folytatta a mondanivalóját én pedig folyamatosan ráztam a fejem: Ki van zárva. Ki van zárva. Ki van zárva. Pont.

A teljes cikket itt olvashatjátok el.