Kamaszkor!! Már hallom is: hagyjuk már, megint egy felnőtt, aki megmondja az okosat nekünk, rólunk!
Nem áll szándékomban!

Miután mindenféle gondolatok kavarognak a fejemben, gondoltam, megosztom egy részét Veletek.
Amiről szeretnék „beszélni”, az hogy nem egyszerű Veletek sem a történet. Nem nagyon kap egy szülő segítséget kamasz gyermekétől, hogy hogyan álljon a dolgokhoz.Gyakorló szülőként, gyakran tapasztalom, hogy túlreagálok (a lányom szerint túlparázok) dolgokat.
Nem könnyű a szülőnek sem! Miután egy gyerekem van, ezért semmi tapasztalatom, hogy milyennek kell lennie, hogyan kell viselkednie egy szülőnek kamaszkorú gyermekével.
Hát ezért én az első pillanattól fogva próbálok olyan kapcsolatot kiépíteni a gyermekemmel, amely eléggé erős alapokon nyugszik.
Pici kora óta, az őszinteség, a véleménykinyilvánítás, és a döntések fontosságán volt nálunk a hangsúly. Ezt annyira sikerült elsajátítania a lányomnak, hogy néztem bután, amikor mindenféle körítés nélkül szemembe mondta a véleményét. Még az is az eszembe jutott, hogy  - milyen szemtelen ez a gyerek! Miért mondta pont nekem ezeket, hiszen én az anyuja vagyok. Aztán persze leesett nekem is, hogy erre nevelem létezése óta.
Szóval a felnőttek sem tökéletesek. De ez így van rendjén.

Ismét egy közhely: persze mindenki volt kamasz. De tényleg – mi felnőttek – hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy mi is voltunk „fiatalok”, mi is csináltunk olyan dolgokat, amitől a szüleinknek (persze ha tudtak róla) a haja égnek állt.

Saját tapasztalatom pedig a következő:
• Miután még nem voltam soha kamasz gyerek szülője, ezért csak most tanulom én is, hogy milyen ez a dolog,
• Miután a kamasz lányom sem volt még ezelőtt kamasz, ezért most szembesül ő is ezzel először,

Azaz mindketten egy olyan életszakaszba kerültünk, ami mindkettőnk számára új. Miután új, és ismeretlen a helyzet, ezért mindenkinek tanulnia kell benne jó pár dolgot.
Elsősorban türelmet. Mindkét fél részéről. Vannak jobb, és kevésbé jobb napjaink – mindenkinek.
Az érzelmi hullámokról már ne is beszéljünk.
Egy kamasz hangulatváltozásait lehetetlen követni. Egyik percben kedves, beszélgetős, majd minden átmenet nélkül morcos, „hagyjál már” arckifejezéssel áll elénk. Ehhez is elég nehéz igazodni.
A szülő állandóan retteg, „Jaj, mi történhet a gyerekemmel?” (a mai világban sajnos bármi történhet)
Ezt a gyerek – természetesen – elég nehezen viseli. Mert mi történhetne vele? Vigyáz ő magára, tudja mi a helyes, helytelen!

Az sem egyszerű, hogy az egyik pillanatban még „az én picikém”, a másikban pedig már kész felnőtt. Ja, és ehhez tényleg elegendők a percek. Kapkodom a fejem, mikor melyik rész van éppen műsoron.

A lázadások fontossága. 
Úgy gondolom, hogy igenis fontos, hogy lázadjanak a kamaszok. Mi is lázadtunk, természetesen mindig azokra az élethelyzetekre, amiben éppen voltunk. Azt viszont tudniuk kell, hogy mindennek következménye van. Ezek a lázadások/ellenkezések néha ellenünk szülők ellen irányulhatnak: „Mit tudhat az Anyám?” „Nehogy már Ő mondja meg nekem, hogy mit csináljak!” „Honnan tudhatja Ő egyáltalán, hogy mit érzek én?”
Ezek a mondatok többször eszembe jutottak kamaszként nekem is.
Szóval senkinek sem egyszerű. A szülő folyamatos aggódása, kérdezősködése a gyereket idegesítheti. A gyerek vállrángatása, nem válaszolása a szülőt idegesíti.
Úgy érzem, hogy nekünk sikerült kialakítanunk egy olyan kapcsolatot, amire biztonsággal tudunk építeni.  Ehhez persze kellenek a beszélgetések, a viták, néha a veszekedések.De tudjuk mindketten, hogy bármelyikünkkel bármi történik, megbeszélhetjük, és számíthatunk egymásra.
A szülők figyelmébe ajánlanám:
Nem szégyen egy kamasztól kérdezni, sőt akár tanácsot is megfogadni!
Remekül látják a dolgokat, bár néha valóban nyersen fogalmazzák meg a véleményüket.