Mint az éremnek, mindennek két oldala van, így van ez a külföldön való tanulással és munkavállalással is. Legutóbb a kinti élet kevésbé vidám oldaláról rántottuk le a leplet. Itt az én történetem, lássuk ennek mi lesz a vége…

Mindig is kalandvágyó valaki voltam, sosem vetettem meg az utazást, a világ felfedezését mégis egyetemi tanulmányaimat Budapesten, turizmus szakirányon szerettem volna végezni. Jóllehet, nem voltam kitűnő tanuló soha, de minden magamtól tehetőt megtettem az ügy érdekében. (Szó szerint mindent, még történelemből is emelt szinten érettségiztem, hogy meglegyenek a kellő pontjaim.) De sajnos eljött 2012 januárjában az a nap, amikor bejelentették, hogy az államilag finanszírozott szakokra oly annyira lecsökkentették a helyeket, hogy ha kitűnő tanuló, kétszeres olimpiai bajnok és ifi Nobel-díjas lennék, na, akkor esetleg lenne helyem bekerülni. Így nem volt más hátra, mint előre, úgyhogy elő a térképpel és bökjünk.

Böktünk, az eredmény Ausztria lett. 

Az országban három egyetem van, ahol turizmust lehet tanulni: Innsbruck, Salzburg és Krems an der Donau. Mivel addigra már volt egy angol középfokú nyelvvizsgám, ECDL vizsgám, szakmai gyakorlatom és csupán reménykedtem, hogy az érettségivel egy német felsőfokút is bezsebelek. Szóval eléggé jó esélyekkel vágtam neki a külföldi kalandnak. Szétküldtem jelentkezéseimet mind a három helyre. Míg az elbírálásokra vártam, elmentünk szüleimmel háztűznézőbe, azaz nyílt napra Innsbruckba és Salzburgba (a kremsi nyílt nap egybeesett egy vizsgámmal, oda azért nem mentünk). Már a tudat és az elénk táruló festői táj meggyőzött minket, hogy nem járunk rosszul, ha Ausztriában járok egyetemre. Ezzel a felvételiztető tanárok is így voltak, ugyanis mind a három helyre felvettek, úgyhogy bőség zavarában végül a salzburgi egyetemet választottam. A választásom legfőbb oka az volt, hogy ha már belevágok az önálló külföldi életbe, akkor ne álljak meg a határ mellett, hanem menjek, míg a lábam (jelen esetben a pénztárcánk) bírja.

2012. szeptember 3-a volt az a nap, amikor a családi kisfurgont telepakolva kiköltöztettek Salzburgba. Egészen pontosan egy Salzburg melletti kis egyetemfaluba, ami az egyetemből és a kollégiumból áll, ahol lakom. A kollégium hatalmas, csak egy személyes szobák vannak saját fürdőszobával, internettel, konyhával, és kényelmesen elfér benne 4 ember is, ráadásul vendégeket szabadon lehet fogadni. A kilátás az ablakomból leírhatatlan! Gyönyörű hatalmas hegyek a háttérben, az előtérben egy kicsiny erdő (amiben egy őz és egy mókus család lakik). Reggelente mindig hálát adok az Égnek, hogy ilyen gyönyörű helyen tanulhatok és lakhatok. Mivel az egyetem csak októberben kezdődött, és az élet hosszútávon nem olcsó Ausztriában, nekifogtam munkát keresni. Egy nap keresgetés után találtam egy nekem való munkát az egyik színvonalasabb gyorsétteremben. Pénteken volt a felvételi beszélgetés, hétfőn már kezdtem is. Azóta ott dolgozom, és már elő is léptettek. Mivel a 20 munkatársam közül csupán egy osztrák van, és az osztályomba is 32 fő jár 20 különböző országból, abszolút nem érzem azt, hogy külföldinek tekintenének. Az osztrákok velem kedvesek voltak mindig, ha valami nem jutott eszembe németül, segítettek, és annak meg végképp örülnek, hogy már a helyi dialektust is lassan elsajátítom. Én csak pozitívat tudok mondani a nyugati szomszédunkról.

A mai modern világban az sem nagyon tűnik fel nekem, hogy távol lenne a családom és a barátaim. Egyik részről azért, mert fél év alatt kint is elég sok új barátot találtam, más részről éjjel-nappal skype-olok az otthoniakkal. Sőt, napközben is élő adásban tudósítok haza, hogy épp mi történik velem, hisz hol filmet forgatnak a multimédia szakosok, és ott statisztásodok, vagy épp december közepén a negyven centi hóban grillezünk a kollégium udvarán. Szóval unatkozni kint - azt nem lehet. Ráadásul a kint élő magyarokból is elég jó kis közösség formálódott, és sok közös programon részt veszek velük is. Azért néha hiányzik édesanyám főztje, és egy-két ölelés, olyankor felül egy családtagom a vonatra, és 6 óra rázkódás után már ki is ért hozzám.

Végül el kell, hogy mondjam, a fél év alatt - mióta kint élek -, sokkal büszkébb lettem arra, hogy magyarnak születtem. Hisz olyan anyanyelvem van, amit elég kevesen beszélnek kint, és külföldieknek elég nehéz csak egy szót is helyesen kiejteniük. Mindemellett büszke vagyok a kultúrámra, a nemzeti ételeinkre, és arra, hogy olyan lapos az ország, mint egy A4es papírlap. Egyszóval „büszkeséggel töltsön fel, ha a honvágy kap el, mert hunnak lenni unikum” és nagyon kíváncsi vagyok, hogy 2 év múlva, amikor remélhetőleg kezembe veszem a diplomám, a következő állomás mi lesz az életemben…