2012 sorsfordító év volt számomra. Végzősként előttem állt még az érettségi, amit – tekintve a mindig jó tanulmányi átlagomat – nagy reményekkel vártam.
Persze mint minden normális diák, én is izgultam előtte, talán túlságosan is. A szorgalmamról ugyan nem voltam soha híres, de ha tanulni kellett, akkor bizony nagyon tudtam. Leginkább „kampánymunkásnak” lehetett, azaz lehet nevezni, aki mindig egy nappal a megbeszélt határidő előtt kezdett el tanulni egy történelem témazáróra, vagy kezdte el olvasni az adott kötelező olvasmányt… Ezzel soha nem volt gondom, hál’isten mindig sikerült jó jegyeket produkálnom, viszont az érettségi már más tészta volt. Az csak (jó esetben…) egyszer van az ember életében, azt nem tudja az ember egy javítóval következő héten megismételni a jobb jegy reményében.
Telt-múlt az idő, végül eljött a nap, megkezdődtek az érettségi vizsgák. Ebben nincs is semmi különös, ezt eddig még mindenki túlélte, viszont nekem meg kell említenem a nem mindennapi stesszelésemet. A tanáraim már az évek során megszokták tőlem, hogy van eszem, tanulok, ám ha szóban kellett felelnem, akkor sok esetben eltekintettek a lámpaláz következtében elfelejtett beszámolnivalóimtól. Sajnos az érettségin nem a tanáraimnál feleltem, hanem vadidegen vizsgabizottság előtt, akik nem nézték jó szemmel a habogásomat… Mondanom sem kell, hogy a bizonyítványomban szereplő jegyekkel nem lettem elégedett, jóllehet, egyáltalán nem mondható egy rossz érettséginek. Ennek ellenére sokkal-sokkal többet vártam magamtól! A mai napig nehéz ezt elfogadnom, holott tudom, hogy az „csak egy papír”…
Ezután elindult egy hatalmas lavina, ami magával sodort… Nem vettek fel az egyetemre (bár én csak államilag támogatott szakokat jelöltem meg), viszont nem estem (annyira) kétségbe, mert időközben az egyik kedves barátom által hozzájutottam egy németországi álláslehetőséghez.
Annyira gyorsan történt minden, hogy időm sem volt rá, hogy bepánikoljak és visszalépjek! Elmentem a közvetítő irodába, megcsináltam az interjúkat és hipp-hopp megkaptam az állást egy étterembe felszolgálóként.
2012. július 7-én dél körül indult a repülőm. Azt hittem, hogy könnyű lesz a búcsúzkodás, hogy büszkén – mint a filmekben – nekivágok a nagy ismeretlen világnak, a nagybetűs életnek, ám sajnos nem így lett. Kisírt szemekkel és két bőrönddel érkeztem meg a Köln-Bonn-i reptérre.
A lelki dolgokra később még visszatérek, most inkább a kinti mindennapjaimról írnék.
Fontos megemlítenem, hogy itthon több évet töltöttem a némettel, sok szakmai tantárgyamat is idegen nyelven tanultam, úgyhogy a körülményekhez képest nagy magabiztossággal indultam neki a nagy kalandnak. Igen, itt következik az újabb „koppanás”, olyan volt, mintha én egyáltalán nem is tanultam volna németül, mintha egy idegen bolygón lennék. Semmit sem érettem! Ma már azt mondom, hogy a nyelvtant gyönyörűen meg lehet itthon tanulni, de a valódi, a beszélt nyelvet csak az adott környezetben, az emberektől lehet elsajátítani!
Hol is tartottam?! Ja igen, szóval megérkeztem… Az étterem HR-managere kint várt a reptéren, kocsival vitt be az étterembe, ahol találkozhattam a főnökömmel, majd elvitt a leendő „lakásomba”. Mondanom sem kell, hogy a körülmények totálisan mások voltak, mint ahogy azt nekem ígérték, egy lakás helyett csak egy aprócska tetőtéri szobát kaptam egy fürdővel. Ezzel még nem is lett volna akkora probléma, ám ha a borsos árát nézzük a „kéglinek”, akkor már annál inkább! Még a németek is csodálkoztak, hogy mennyit kell(ett) fizetnem érte…
A munkát annyira nem szeretném részletezni, legyen elég annyi, hogy kegyetlenül ki tudják használni az embert – sajnos nagyon számít, hogy milyen főnököt fogunk ki –, tisztában vannak vele, hogy a magyaroknak kell a pénz, hogy a legtöbbjük nem rendelkezik megfelelő nyelvtudással, hogy adott esetben megvédhesse magát és sajnos el kell, hogy mondjam, hogy visszaélnek azzal is, ha az ember nincs tisztában a jogaival. Én sem voltam, talán még most sem vagyok, de ha visszamennék, akkor már máshogy mennék el egy állásinterjúra, már máshogy olvasnám el a munkaszerződésemet és így tovább. Egyszóval nagyon észen kell lenni, hogy az ember mennyit vállal be, meddig megy el, hogy fekteti le az elején a szabályokat!
Senki ne várjon csodát, ha az ember külföldre megy, akkor be kell látnia a tényt, hogy ő ott egy külföldi, bármennyire is fáj kimondanom, ő ott csak egy bevándorló. Az itthoni helyzet miatt sok ismerősömtől hallom, hogy inkább külföldre megy dolgozni/tanulni, ám véleményem szerint sokan nincsenek tisztában vele, hogy milyen az, amikor az ember csak „másodrangú” állampolgár. Ez tény. Nekem is megvoltak a papírjaim, volt bejelentett lakcímem, volt állásom, betegbiztosításom. Papíron ugyan olyan jogaim voltak, mint egy echte németnek, ám velem mégis másképp bántak.
Tudom, hogy ezek a mondatok keményen hangzanak, ám muszáj volt leírnom őket! Szeretném, ha tudnák az emberek – az a kevés is, aki kedvet kap, hogy elolvassa a kis történetemet – hogy lehet, hogy külföldön van munkalehetőség, van pénz, de kint is nehéz megélni. Itt gondolok mind az anyagi, mint a lelki tényezőkre. Nagyon nehéz feldolgoznia az embernek, hogy vele mindig másképp bánnak – senki ne gondoljon itt rasszizmusra, vagy bármi más durva dologra –, mint egy némettel. Ez olyan dolgokban mutatkozik meg leginkább, hogy ha például lakást keres az ember, akkor több mint valószínű, hogy nem ő kapja meg külföldiként, hanem egy német. (Hozzá kell tennem, hogy ha nincs az embernek bejelentett lakcíme, akkor nem kaphat állást, viszont ha nincs állása, akkor nem adják ki neki a lakást. Ezt csak azért írom, hogy ha valaki csak úgy nekivágna az ismeretlennek, azért előtte gondolja át, mert nagyon pórul járhat az ember segítség nélkül!)
Én is azt hittem, hogy na, én majd megváltom a világot, én majd megmutatom mindenkinek. Az tény, hogy a nyelvtudásom idővel egyre jobb lett, megszoktam a kint használatos mindennapi nyelvet, ám nem számoltam azzal, hogy mennyire egyedül leszek, hogy mennyire fognak hiányozni a családtagjaim, a barátaim és egyáltalán az, hogy úgy bambulhassak a tv előtt, hogy ne kelljen minden egyes mondatra odakoncentrálnom. Egy idő után én is átértékeltem a kicsi országunkhoz való viszonyomat, hogy Magyarország mégiscsak az én hazám és mégsem olyan könnyű csak úgy itt hagyni…
Tudom, hogy most sokan azt mondják, hogy a mai világban már egyszerűen le lehet küzdeni az internet segítségével a nagy távolságokat, ám az mégis más, ha az ember egy nehéz nap után meg tudja ölelni az anyukáját/párját, vagy csak egy képernyőn keresztül látja, ahol elmondhatja neki a bánatát (már ha nem szakad meg a net…).
Végül én 7 hónap után jöttem haza. Legfőbb oka, hogy meg kell csinálnom a nyelvvizsgámat, hogy tovább tudjak tanulni Bécsben – tudom, hogy az is külföld, ám mégiscsak itt van a szomszédban, onnan könnyebben hazajöhetek a családomhoz/barátaimhoz. Kicsit félve, ám le kell írnom, hogy a nyelvvizsgám mellett talán közrejátszik az is, hogy fiatalként, egyedül, lelkileg teljesen kimerültem, már nagyon nehezen viseltem a szeretteim hiányát. Még 20 éves sem voltam, amikor kimentem, nem tudtam, hogy mi fog várni rám. Mostani fejjel – bár még mindig nagyon fiatal vagyok – már értem, hogy miről beszéltek a szüleim, amikor azt mondták, hogy addig örüljek, ameddig tanulhatok. Fél év kőkemény munka után én semmi másra nem vágyom, csakhogy megint tanulhassak és legyen még pár év „nyugim”, mielőtt kénytelen leszek főállásban elkezdeni dolgozni…
Végül szeretnék mindenkit megkérni, aki csak olvasta a cikkemet, hogy gondolja át, hogy ő mennyit tud bevállalni, milyen embertípus, mennyire képes elviselni egy másodrangú szerepet; a szerettei hiányát és annak fejében tervezze meg, hogy kimegy-e külföldre tartósan és itt tudja-e hagyni a hazáját!
Egy hét volt hátra a határidőig.
Már csak egy hetem volt eldönteni, egyáltalán kitalálni, hogy merre tovább, mi lesz velem a középiskola után.
Az Index sorozatában három nagyon különböző gimnázium három érettségizőjét kísérjük a felvételi eredmények kihirdetéséig. Az első részben bemutattuk őket, most pedig kiderül, Dávid miért akar külföldre menni, Cz. Réka miért vágyik Szegedre, és B. Réka miért igazítja továbbtanulását a munkához. Mindegyikük vágyai között szerepel, hogy rövidebb-hosszabb időre itthagyja Magyarországot.