Az iskola elkezdődött, talán ezért, talán más miatt, de reggelenként és délután hihetetlen nagy dugók alakulnak ki az utakon. Mindenki 8-ra szeretne beérni az iskolába a munkahelyre.

Nekünk útnak indulás után egy 4 sávos út jobb szélső sávjából kell általában beküzdjük magunkat a legbelső, kanyarodó sávba.  3 átsorolás a szinte mindig tömött kocsisorok között...  A fortyogás, és bosszankodás helyett az elmúlt napokban egy másik stratégiát fejlesztettünk ki, ami eddig úgy tűnik, sokkal jobban beválik, mint bármi más.  A legtöbbször ketten ülünk az autóban. Mikor már előre látszik, hogy a következő és az azután következő autó sem fog beengedni maga elé, pedig nekünk 200 méter múlva a kanyarodó sávban kell lennünk, az anyósülésről, egyszerűen középen hátrafordulok és belenézek a be nem engedő sofőr szemébe. Nem rosszallóan, nem dühösen, csak ránézek.  Akár hiszitek akár nem, maximum egy vagy két alkalommal esett csak meg, hogy ennek ellenére mégsem engedtek volna be minket, és akkor is inkább elkapta a tekintetét, így kerülve, hogy egymás szemébe nézzünk. A legtöbbször az addig ráncos homlokok egyszerűen kisimulnak, és intenek a kezükkel, hogy menjünk, olykor még mosolyognak is.

Nagyon érdekes, hogyan változik meg egyik pillanatról a másikra az emberek hozzáállása, csupán attól, hogy szemtől szembe kerülsz velük. Akiknek nem látják az arcát, nem néznek rá, továbbra is simán lenyomják, nem engedik be, ledudálják.

Egyszer próbáljátok ki Ti is a reggeli dugóban, hátha hamarabb célt értek! :)