Weisz Fanniról egyre többet lehet hallani a magyar médiában.
A 19 éves hölgy siket, de ezzel az állapottal is sokat elért már eddig. Mentora, Vujity Tvrtko „hétköznapi hősként” jellemzi.

Milyen volt a viszonyod a siketségedhez? És hogyan változott az évek során?
Kisgyerekként igazából nem foglalkoztatott, illetve semmiféle tudatos elképzelésem nem volt az állapotomról, hiszen ez volt a természetes. Később persze, amikor rádöbbentem, mi a helyzet, megrettentem: mi lesz így velem, hogy nem tudok kommunikálni? De aztán 13-14 éves koromra javult a helyzet, és egyre inkább biztos voltam benne, hogy van mód a fejlődésre, ebből kell kihozni a maximumot.

A környezeted mindebben mennyire volt segítségedre vagy esetleg hátráltatott?
Azért több volt a pozitív hozzáállás, hiszen – főképp mára mondhatom –, hogy a többség elfogad. Ami jellemző volt, és ma is az, hogy a halló gyerekek szülei megijedtek a siketektől; ezért azt gondolom, hogy a szülőknek kell elsősorban elfogadni a tényt, egyébként mindkét oldalon: ez és ez a gyerek siket. Ha a gyerek pánikot, félelmet érzékel a saját szülei, más szülők részéről, az nagyon rossz neki… Nekem szerencsém volt, mert harmadik osztálytól átkerültem egy normál osztályba a pécsi Illyés Gyula Általános Iskolába, ahol nagyon sokat segítettek nekem, megkülönböztetett figyelemben volt részem. Aztán egy MIOK-intézménybe jártam (Magyar Iparszövetség Oktatási Központ – a szerk.), ami szintén nagyon jó hely volt.

Hordasz valamilyen segédeszközt? Mi ezekkel a tapasztalataid?
Cochlearis implantátumom van, aminek segítségével jól hallok. Más kérdés, hogy erre semmilyen állami támogatás nincs, még a szervízelésére sem. Néha töri a fülemet, az egész olyan, mint egy túlméretezett fülbevaló, néha kifejezetten fáj a viselése. De amint javul a helyzet, megint felteszem.

A kamasz Weisz Fanninak mi voltak, mik lehetettek a céljai, és mik ezek ma?
Sok minden érdekelt. Először a fotózás, aztán, mivel sokat néztem az Animal Planet műsorát, szimpatikus lett az állatvédelem, terveztem is, hogy létre kellene hozni egy állatmentő szervezetet. Ma más a helyzet: a legfőbb feladatomnak azt tekintem, hogy felhívjam a figyelmet a fogyatékkal élők helyzetére, gondjaira. Ezen belül persze elsődleges, hogy a siket társaimon miképp tudok segíteni, illetve, hogy közvetítsem a hallók fel, mivel tudnának tenni értük.

Hogy érzed, mik a legégetőbb feladatok?
Elsődleges a jelnyelv tanítása. Már egészen pici kortól, és e téren roppant fontos, hogy a szülők, a család is partner legyen benne. A baba-mama kapcsolatban ne vesszenek el az első évek sem, mert ezek a legfontosabbak. Velem is az volt, hogy anyával nem tudtam jelelni, csak a testvéremmel, ami nagyon rossz volt, hiszen sok mindenben képtelen volt segíteni egy pici gyerek számára. Azzal tisztában vagyok, hogy a hallóktól nem várható el, hogy a „kedvünkért” megtanulják a jelnyelvet, de ha ők is többet tudnak majd minderről, tán nem bámulnak ránk többnyire, mint valami csodabogárra – egyszóval, az elfogadás terén is van még mit fejlődni.

Amióta megismerkedtél Vujity Tvrtkoval, mennyiben változott meg az életed?
Nagyon szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy Tvrtko mellém állt, és olyan sokat segít. Azt mondhatom, hogy szinte mindenben megváltozott az életem, hiszen ő lett a mentorom, és egyben a legjobb barátom. Mindannak, ami velem történt az utóbbi pár évben, ő volt a kitalálója. Amit én csináltam, az korábban egy kislány próbálkozása volt, de Tvrtko lett az, aki hangot is tudott adni a dolgoknak. Annyiban is fontos volt az ő támogatása, hogy megjött az önbizalmam, ki merem mondani, mit gondolok, ki merek állni a színpadra az emberek elé. És egyben határozottabban érzem, jobban odafigyelnek a fogyatékkal élőkre.

Pécs város arca vagy – mit jelent ez a számodra?
Ez a szülővárosom, számomra ez a haza. Óriási megtiszteltetés képviselni Pécset, de meg is próbálok megtenni mindent a városért. Ha forgatások vannak, a legtöbb esetben ragaszkodom hozzá, hogy Pécsett történjék, megpróbálom ide csalni a médiát is.

Sok mindent elértél, amire tán nem is gondoltál korábban. Ha most előre tekintesz, látod, mi lesz Weisz Fanniból 5 vagy akár 10 év múlva?
Nagy vágyam, hogy létrejöjjön egy családi napközi. Itt kétnyelvű oktatás lenne, beszélt és jelnyelvi. Együtt lenének az egészséges és siket gyerekek, olyan arányban, ahogy a társadalomban is létezik, vagyis, nyilván, több halló, és kevesebb siket. Valahol el kell ezt kezdeni, aztán, ha sikerül, akár országos szinten is létre lehetne hozni ezeket a napköziket.

A cikket a Phonak magazinja a hallás és beszédértés javításáért bocsátotta rendelkezésünkre, köszönet érte!További információ: http://www.phonak.hu/