Tegnap este egyik kedves barátnőmmel "beszélgettem" írásban, magyarán sms-eztem. Megígértem neki, hogy nem árulom el a nevét az irományomban. Csak annyit kell róla tudni, hogy a monogramja...

Nos, visszatérve az altatás utáni és saját magunk lefektetése előtti pár percre, pont arról diskuráltunk, hogy kinek milyen problémái vannak az életben, mikkel és kikkel kell megküzdenie a mindennapokban. Néha jól esik kiadni ezt magunkból, de ezt gondolom nem kell bemutatnom. Majd azt is megállapítottuk, hogy ezek azért nem is olyan hatalmas gondok, és hogy előfordul, hogy esetenként gyártunk magunknak különféle konfliktusokat, csak hogy lehessen min sírdogálni. Ennek kapcsán elmesélte, hogy kislányával elmentek egy zenés foglalkozásra, ahol bérletet szerettek volna venni. A barátnőmnél nem volt kis címlet (azért ne rabolják ki, ha lehet!), így a hölgy, aki a bérleteket árulta, nem tudott visszaadni a kasszából, csak a saját pénztárcájából, ami szemmel láthatóan tele volt pénzzel. Rögtön el is kezdett magyarázkodni, hogy ez csak azért van így, mert ebből még ki kell fizetnie a menzát és a tanfolyamot a gyerekének, valamint ezt-azt még vásárolnia is kell stb. A barátnőm egyáltalán nem kérdezte, hogy miért van ennyi pénze és szerintem nem is érdekli annyira, a nő mégis úgy érezte, hogy be kell erről számolnia. Miért? Tényleg ciki, ha valaki netán jól él és nem szűkölködik?
Tényleg bocsánatot kell kérni azért, ha valaki jól érzi magát a bőrében és boldog?
Miért bűn megadni magunknak azt, amire vágyunk?
Miért érzünk sokan bűntudatot akkor, ha sikeresek vagyunk és netán elégedettek magunkkal és az életünkkel?
Mert a magyarokat mindig balszerencse érte és mert megtámadta őket a tatár és a török és ennek már mindig is így kell lennie? Mikor tudunk kilépni ebből az "elátkozott, szegény magyar nép" szerepből? És miért nem gondolkodunk el azon, hogy miért is tudott minket mindig mindenki leigázni? Talán nem azért, mert mindig is belső viszályok és örök elégedetlenség dúlt, ami miatt meggyengült az ország hatalma és ereje? Mert mindig is hiányzott az összefogás és az egymás elfogadása és támogatása?
Messzire mentem talán...De a lényeg akkor is az, hogy amíg nem engedjük el a múltat és állandóan csak vájkálunk benne és azt keressük, hogy ki mit rontott el annak idején és emiatt szenvedünk és kesergünk, addig nem tudunk hittel, reménnyel és értékelhető cselekedetekkel a jövő felé tekinteni és haladni. Szerintem.

A minap egy ismerősöm felrakott egy videót a facebookra (mindig ez a facebook...), ahol egy őstehetségnek titulált 3 éves kisfiú dobolása látható. Megnéztem, mert érdekelt és jól tettem, hogy szántam rá időt, mert nagyon élveztem és tetszett. (Főként, hogy szerintem én három évesen maximum kibotorkáltam az óvodaudvarra és pár órán belül jó nagy sebeket szereztem a mászókán.) Ez a kisfiú pedig zseniálisan játszik a hangszeren, zenekarral, ami igencsak nehezíti a feladatot, hiszen rengetegen nem tudnak együtt muzsikálni másokkal, még zenészként sem!!, mert egymásra való odafigyelést, szigorú koncentrációt, tempó megtartást igényel. Ez a kissrác pedig tökéletesen követte a zenésztársakat, és elképesztően jó ritmusokat játszott, akár tanulta, akár ösztönösen érezte. Miután megnéztem, gondoltam, elolvasom a kommentálásokat is, mert biztosan mindenkinek tetszett a videó és különben is mi rosszat lehetne írni erről az aranyos és ügyes gyerekről. Tévedtem. A harmadik hozzászólás szerint "ez a gyerek nem tud dobolni, az ütőfogás rossz, lábgép nem megy, a dobverővel a pergőn összevissza kalimpál...". Aaaaaaaaaaaa, segítség!!!!! Nem is igen tudok erre mást mondani. Mert nem is értem, hogy miért van erre szükség. Belekötni egy 3 évesbe, kritizálni, úgy mintha egy világhírű jazzdobost szemlélne, elvenni a mások örömét. Mindezt mérnökként. (Félreértés ne essék, semmi bajom a mérnökökkel, de biztos, hogy ilyen szinten értenek a doboláshoz is?) A másik kedvenc megjegyzésem egy anyukától származik, aki örömmel hirdeti, hogy az ő gyereke még ennyi sem volt, amikor elkezdett gitározni. Klassz és innen a messzeségből gratulálunk hozzá!
És ismét csak azt a kérdést tudom feltenni, hogy miért??Miért jobb ennek a két embernek az élete attól, hogy mások boldogságát és sikereit irigylik és ennek még hangot is adnak?
Ilyenkor mindig eszembe jut kedvenc zongoratanárom bölcsessége: "Gabika, mindig akkor tudod, hogy jól csinálod a dolgaidat és sikeres vagy az életedben, ha egyre több az irigyed és ellenséged." Még ha nem is túl szívderítő és pozitív gondolat, érdemes rajta töprengni egy kicsit, hogy mennyire igaz ez. (Csak arra kell figyelni, hogy az ok-okozat ne cserélődjön fel: nem biztos, hogy ha jó sok ellenségünk van, az azt is jelenti egyúttal, hogy sikeresek is vagyunk...)

http://gabriellaeszter.cafeblog.hu/2014/11/24/ha-hallgattal-volna-bolcs-maradtal-volna/