Sajnos csak arra találhatunk bizonyítékokat, hogy éppen jelen korunk innovációi állították elő ezt a helyzetet...
Mindaz, amit a jövő ígéretének tekintünk technikai oldalon, katasztrofális környezeti kockázatokat rejt magában. Még akkor is, ha némelyik éppen a környezetvédelemre hivatkozva születik meg.
Egy problémát megoldunk, öt másik jön helyette
Ennek oka a környezetről és annak védelméről alkotott hibás felfogásunkban keresendő.
A környezetet a környezettudomány környezeti elemekre osztotta fel, és a különböző elemek védelméhez szakpolitikákat rendelt. Csakhogy a környezet egységes egész, interaktív rendszer, amelyben nincsenek elválasztható részek. Mivel azonban a részekhez kapcsolódó „szakértelem” nem rendszerszemléletű, így az egyébként jószándékú környezetvédelem csak a problémák kiterjesztéséhez vezet. A szennyvíztisztítás például az ember által generált szennyezést szétosztja a számára elfogadható határértékek szerint a befogadókba, talajba, vízbe, levegőbe: az értékes szerves anyagot sok energia árán értékteleníti.
A környezetvédelem nem oldja meg a problémák okait, hiszen azok a különböző szektorok környezethasználatában rejlenek, amelyeket viszont a gazdaságossági elvárások igazgatnak.
Az okok kezelésének hiányában a problémák bővítetten termelődnek újra, és paradox módon ezek is kiváló hajtóerői a gazdasági növekedésnek.
A környezetpolitika másik következetlensége, hogy szabályozása kibocsátáscentrikus. A környezetet három módon terheljük. Erőforrásokat veszünk el, természetes ökoszisztémákat alakítunk át, és szennyezőanyagokat bocsátunk ki. Ráadásul akármelyiket is követjük el, mindhárom megvalósul.
Pusztán az erőforrások kitermeléséhez is más erőforrásokat kell felhasználnunk, amely közben kibocsátásokat hozunk létre, és a kitermelés helyén természetes ökoszisztémákat alakítunk át. Akkor is természetes ökoszisztémákat semmisítünk meg, amikor települési, infrastrukturális, üdülési célra átalakítjuk őket, és közben ehhez a tevékenységekhez is erőforrásokat használunk, és elkerülhetetlenül kibocsátunk.
A kibocsátásoldali szabályozás a lehető legrosszabb megoldás a lehetőségek közül, mivel bár ügyesen elrejti, mégis a legjobban generálja a környezeti átterheléseket.
A kibocsátás output a „cső végén”, ehhez a természeti erőforrások és a természetes ökoszisztémák adják az inputot. Mivel a kibocsátások a bebocsátásokból lesznek, ezért az input oldali szabályozás lenne logikus, vagyis az erőforrás-felhasználás összességét, illetve a területfelhasználást kellene korlátozni.
Ezt azonban nem adókkal, hanem kvótákkal célszerű szabályozni egy állandóan csökkenő erőforrásplafonon belül.
Ha lenne is olyan gazdasági növekedés, amely abszolút értelemben szétválasztható a környezeti terhektől, azt arra kellene felhasználnunk, hogy felszámoljuk ökológiai adósságunkat, vagyis hogy kiiktassuk a gazdaság leginkább környezetterhelő elemeit. Sajnos erre sehol a világon nincs megfelelő politikai szándék.
Bármennyire is szeretnénk, a fájdalmas valóság az, hogy az anyagi javak növekvő fogyasztása mellett környezeti terheink is nőnek.
Egy túlterhelt bolygón még több fogyasztásra biztatni, vagy annak látszatát kelteni, hogy ez a további terhelés nélkül lehetséges, az a jövővel szembeni vétek.
A szerző az Ökológiai Intézet a Fenntartható Fejlődésért elnöke.
Akarod tudni hogyan lenne értelmes megváltoztatni a pénz világát? Olvasd el Gyulai Iván legújabb könyvét, ami letölthető a netről.
A globális ipari civilizáció működése felelős a kialakult válságért, amit tovább súlyosbít az utóbbi évtizedekben mindent eluraló, kontrollálatlanul gyarapodó, és a kényszeres gazdasági növekedést hajtó hitelalapú pénzügyi rendszer.
Miért csatlakozz?
Mert a világot a legapróbb tetteiddel is formálod, és a példád másokra is hat. Ez a Te eszközöd, hogy alakítsd a társadalmunkat. Formáljuk együtt a világunkat egy mindannyiunk számára befogadó, egymásra odafigyelő, otthonos hellyé!