A mai viselet (a szót sem igen használjuk már) divat kérdése, szinte bármelyik életkorban, bármilyen alakhoz és alkalomhoz bármit felvehetünk anélkül, hogy nagyobb megbotránkozást keltenénk. A ruhánk inkább az ízlésünket és a különbözni, vagy hasonlítani vágyásunkat fejezi ki.Így volt ez mindig?

Nem olyan régen a viselet a társadalmi státuszt, életkort, családi állapotot mutatta be, az adott területre jellemző módon. Ma már ezt csak vidéken egy-egy idősebb asszonyon, nagyon ritkán idős férfin lehet látni.Több olyan ismerősöm is van, aki Peruban, Japánban vagy másutt külföldön járva csodálkozott rá a viselet jelentőségére, jelentésére. Ma már lehet, hogy több olyan magyar van, aki el tudja sorolja a japán gésa és a gésa-tanonc, a maikó viselete közötti különbségeket, mint a fiatal falusi lány és asszony viselete közöttit.Lássunk néhány példát.

„Amikor a leányok betöltötték 16. évüket, felsőszoknya-készletüknek együtt kellett állnia, s ez csak ritkán gyarapodott életük során. A világos, tarka szoknyákat 30-35 éves korukig viselhették, utána már csak egyszínű, keskeny csíkú szoknyát vehettek fel. A 35 éves kort betöltött asszony színes felsőszoknyáit leányának adta át. A fiatalasszonyok még széles hímzett fekete bársonnyal díszítették szoknyájuk alsó szélét. A 30 éven felüliek már csak hímzés nélküli fekete bársonyt varrtak rá, ekkortól csak sötét ruhákat, kéket, feketét, aprómintás öltözetet viseltek, idősen nem hordtak fehér alsószoknyát. Az életkor előrehaladtával az idős asszonyok viselete végül teljesen fekete színű lett. Összekészítették ekkorra azt a ruhájukat, amit halálukra szántak, de az élet utolsó fordulójára már az esküvő táján gondoltak. Régente a menyasszonyi ruha és a vőlegénying szolgált a koporsóbeli öltözetként is.

A ruha a társadalmi helyzetet, módosságot is kifejezte. Ma is visszaemlékeznek, hogy a tehetősebb lányok-asszonyok „több szoknyát húztak magukra.” Az év jeles napjai is meghatározták a viseletet. Ahogyan az ünnepi időszakok összhangban álltak a természettel, a ruhák színei is ennek jellegét, a hétköznapitól való eltérést tükrözték.”

Sokan járnak Erdélybe, ahol ma is lehet találkozni a székely lányok jellegzetes szoknyáival, a fiúk harisnyáival. „A Hargita keleti oldalán, a gyergyói-, csíki-, és kászoni medencék falvaiban, a rokolya színes csíkozású háziszőttesből készül, a csíkok szélessége, a színek összeválogatása falvanként, korok, és alkalmak szerint változik.”

De így volt ez kis-Magyarországon is. „A Sárközben a nők viselete koruk és családi állapotuk szerint annyira különbözött, hogy viselőjének helyzetét könnyű kikövetkeztetni. A színek használatát például a kor szabta meg: a legszínesebb a fiatalok viselete, az idősebbeknél szinte évről évre elmaradt egy-egy szín. A fiatalság a pirosat, tarkát hordta, negyven éven felül elmaradt az élénkpiros szín, helyette sötétzöldet, bordót és barnát viseltek, az egészen öregek tiszta feketében jártak. A családi állapotot elsősorban a fejviselet jelezte: a lányok pártát, majd háromrészes bársonyt hordtak, az asszonyok pedig a lakodalom utáni naptól kezdve halálukig főkötőt, ünnepen kendőt is öltöttek. Ehhez a fiatal menyecske fátyolt és ún. csafringot is tett, ezt azonban első gyermeke születése után levetette. Aki gyászolt, esetleg fehérrel élénkítette a feketét, de nem tért vissza többé a színes ruhához.”

Malonyai Dezső írja: „…A magukra szedett tizenkét-tizenöt szoknyához hívek maradnak. Ahány szoknya a leányon, mindeniket másszínű pántlikával kell ám beszegni .... A szoknya rövid, sok helyt, csak térdig ér, aminek gyakorlati haszna is van: nem csatakosodik az alja. A hosszú szoknya alját bizony még jobban megnedvesítené, ott falun, a hajnali harmat. A szoknya úgy szép, ha élénk a «falja» s ezen mennél tarkábbak a virágok.

Nagyon óvatosan kell hajladozni, a rövid, szétterpeszkedő szoknyákkal. Mulatságban, táncnál vigyázni kell a pördülésnél, félkézzel le kell szorítani a szoknyákat, nehogy valami csintalan látványosságban legyen a legényeknek részük. Azt azonban nem kerülik el a lányok, hogy térdük olykor ki ne villanjék, ami nem megyen nagy eseményszámba... Az egri leányok és legények külön-külön sorban összefogózva járják az utcát, énekelgetnek, dévajkodnak s hancuroznak. A leányok egyszerre lépnek ki, úgy, hogy redős aláomlású, kereken duzzadó, színekben gazdag, tarka-barka szoknyájuk ütemes, szabályos mozgást, lengést végez. A duzzadó szoknyatömeg külön járási modor elsajátítását kivánja. Külön kell azt tanulni, hogyan illik a szoknyát riszálni, ritmikusan ringatni. «Úgy lóbázik a faruk, azt gondolná az ember, hogy elszáll. A dologtalan, sokat parádézó leányra mondják is: «Bárcsak úgy tudnál szitálni, mint a farod riszálni».”

Szerintetek jó, hogy ma már ez nem így van? 
http://www.tinivagyok.hu/forum/topic?f=15&t=8&sid=cc0cf44fdfb6fb661a53e31365ace47f