Szinte minden, amit fogyasztunk vagy előállítunk, hatással van a környezetünkre. A bolti árak szinte soha nem tükrözik a termékek vagy szolgáltatások valódi költségeit.

Mire megvásárolunk valamely eszközt, annak alkatrészei már bejárták a világot, és utazásuk minden szakaszán otthagyták lábnyomukat a környezeten. Ugyanez a helyzet az asztalunkra kerülő élelmiszerek, a nappaliban található bútorok, és az autónkat hajtó üzemanyag esetében. A nyersanyagokat és erőforrásokat kivonják, fogyasztásra alkalmas termékké vagy szolgáltatássá alakítják, majd elszállítják a főleg városokban található otthonokba. Az európai háztartások számára nyújtott ivóvíz esetében például a valamely víztestből történő egyszerű kivonásnál lényegesen többről van szó. A víz fogyaszthatóvá tételéhez infrastruktúrára, a víz szállításához, tárolásához, kezeléséhez és melegítéséhez pedig energiára van szükségünk. A „használatot” követően pedig újabb infrastruktúrára és energiára van szükségünk a víz elhelyezéséhez.

Ahhoz, hogy Hollandiában elkészítsünk egy átlagos csésze kávét, 140 liter vízre van szükség. A víz legnagyobb része a kávéültetvények öntözéséhez szükséges. Még ennél is megdöbbentőbb, hogy egy kilogramm marhahús előállításához átlagosan 15 400 liter vízre van szükség.

Mindent a fogyasztásért!

Fogyasztási szintünk és szokásaink egyes környezeti hatásai nem válnak azonnal láthatóvá. A mobiltelefonok feltöltéséhez és az élelmiszerek fagyasztásához szükséges elektromos áram előállítása során szén-dioxidot bocsátunk a légkörbe, ami hozzájárul az éghajlatváltozáshoz. A közlekedési és ipari létesítmények az emberi egészségre káros légszennyező anyagokat — például kén-oxidokat és nitrogén-oxidokat — bocsátanak ki.
A minden nyáron délre utazó emberek milliói további terhelést jelentenek a nyaralóhelyük számára. Az utazásból származó üvegházhatást okozó gázkibocsátás mellett a szállásigény megnöveli az építőipar nyersanyag- és energiaszükségletét. A helyi népesség időszakos növekedése higiéniai és szórakozási célú vízkivonást tesz szükségessé az egyébként is száraz nyári hónapok alatt. Ez több szennyvíz és több hulladék kezelését, valamint több élelmiszer szállítását teszi szükségessé az ilyen területeken.
A környezetre gyakorolt hatásunk pontos mértékét illető bizonytalanságaink ellenére egyértelmű, hogy az erőforrások kivonásának jelenlegi szintje és üteme tarthatatlanná vált.

Erőforrás-fogyasztásunk jelzésére szolgáló egyik eszközünk a Global Footprint Network által kidolgozott ún. „ökológiai lábnyom”. Erről lásd cikkünket Október 16. címmel.

A fogyasztás azonban munkahelyeket teremt

A természeti erőforrások fogyasztására ösztönző vágyunk és szükségleteink azonban az érme egyik oldalát jelentik csupán. Ha nyaralókat építünk Spanyolországban, burgonyát termesztünk Hollandiában, vagy Thaiföldre megyünk nyaralni, egyúttal munkahelyeket is teremtünk, és jövedelmet, ugyanakkor pedig megélhetést és magasabb életszínvonalat biztosítunk az építőipari dolgozók, a mezőgazdasági termelők és az utazási irodák munkatársai számára. Világszerte sokak számára a magasabb jövedelem teszi lehetővé alapvető szükségleteik kielégítését. A „szükségletek” körének meghatározása azonban nem könnyű, és jelentős mértékben a kulturális felfogások és jövedelemszintek függvényében alakul.
Az ásványok kivonása a kínai Belső-Mongóliában található földfémbányákban dolgozók számára családjaik élelmiszer-biztonságát és a gyermekeik iskoláztatását jelenti. A japán gyári munkások számára az élelmiszeren és az oktatáson túl néhány hetes európai nyaralást is jelent.

folytatjuk