A medvék időjósló napja miatt vettük elő korábbi cikkünket a medvékről. Olvassátok el, hátha jobb kedvetek lesz és előbb jön a tavasz!

Nem tudom voltatok-e már a veresegyházi medveotthonban. Mi nem rég jutottunk el. Mindegyik medve egy egyéniség, már külsőre, arcra is nagyon különböznek. Ha pedig olvastad Robert Franklin Leslie könyvét, akkor eleve pozitívan közelítesz hozzájuk. Mindkettőt – a park meglátogatását és a könyvet is – ajánlom!

A medvék egész nagy területen, de elkülönült „házakban” laknak, van tavuk és komoly társas életet is élnek. Nemrégen születtek bocsok, ráadásul egyszerre három. Az ő látványetetésükről mi nem tudtunk, de a vendégkönyv alapján nagy élmény.
Sok medve csak ül vagy fekszik esetleg hajlandó elfogadni a fakanálon nyújtott mézet, de vannak tréfásabbak, akik elveszik a fakanalakat, vígan lubickolnak a tóban, vagy egymással játszanak.

A medvék és én című könyv nekem kamaszkorom egyik kedvenc olvasmánya volt. Egy ember magához fogad három medvebocsot, akiknek az anyját megölték. Igazából a medvebocsok döntenek úgy, hogy hozzá csatlakoznak, egy magányosan élő aranymosóhoz, valahol Kanada erdejében. Úgy kerül velük nagyon szoros kapcsolatba, hogy közben tudja: ha eljön az idő szabadon kell, hogy engedje őket, tehát meg kell őket tanítania a medvelét alapjaira. Gondolhatjátok, hogy ez elég kalandos vállalkozás. Közben megismerhetjük a medvék életmódját (meglehetősen közelről) és persze az író lelkét is…

Vakarit, az utolsónak megmaradt bocsot végül erőnek erejével kellett otthagynia úgy, hogy a medve érezze, hőséges nevelője becsapja…nem megy érte a kenujával. Egyedül maradtak, mindketten.

Egy részlet az első oldalak valamelyikéről:

„ Minden különösebb hívogatás vagy csalogatás nélkül sarkig nyitva hagytam a ház ajtaját, mialatt odabenn elkészítettem a magam kovásztalan kenyerét és sütöttem hozzá néhány halat. A veranda felől fültépő elnyújtott sivításokkal megszakított, halk dörmögés jelezte, hogy odakinn nagy horderejeű vita folyik. Mikor elcsendesült a torokhangok összecsapása, kikémleltem a konyhából. A bocsok elülső mancsukkal egymásba kapaszkodva, szoros kis csomóban üldögéltek a lakószoba közepét ékesítő, ütött-kopott szőnyegmaradványon és csak meresztették rám a szemüket.”