Hogyan éltek, mi volt fontos a friss magyar Nobel-díjasok életében?

Karikó Katalin

Kisújszállást nem nagyon jelzi a térkép. Amikor a lányom először földgömböt kapott, meg kellett mutatni rajta, hol van, és ezt jelölte be a világ középpontjának.

Itt nőttünk föl, nagyon egyszerű körülmények között. Nádfedeles házban laktunk, a kútra jártunk vízért, nem volt televíziónk, hűtőszekrényünk, szerető családunk azonban igen.

Nyolcadikos koromban harmadik lettem az országos versenyen. Egyhetes megmérettetés volt itt, Budapesten. Apukám föltett a vonatra, és én egyedül elutaztam 150 kilométerre. Amíg vissza nem mentem, nem tudták, megérkeztem-e, mi történt velem. Akkor ilyen volt a világ.

A helyi gimnáziumba jártam, kiváló tanárok tanítottak. Tóth Albert, a biológiatanárom, Rácz tanár úr-díjat is kapott, Csobay Zoltán tanár úrnál pedig kémiai kísérleteket végeztünk, ami nagyon fontos volt a pályám szempontjából.

A nővérem, aki ma is itt van velem, jó tanuló volt, hát nekem is kapaszkodnom kellett. Az általános iskolában tanulmányi versenyeken indultam, élővilágból voltam a legjobb, hetedikes koromban megyei harmadik helyezett lettem, jutalomként eljutottam élővilágtáborba Csillebércre.

Ha nem olvastam volna Selye könyvét, ma nem lennék itt.

Nem állítom, hogy mindenkinek örülnie kell, akit holnap kirúgnak az állásából, és azt kell mondania: „Hú, ez negatív stressz, máris átfordítom pozitívba!” Nem, de megemlítem azért az egyik tanáromat, aki azt mondta: „Elintézem, hogy ne vegyenek fel az egyetemre”. Hát ez is a pozitívumot hozta ki az emberből.

Először is, a fiatal megtanulja; „Jé, nem mindenki nekem szurkol!”. Tudjuk jól, később is így lesz az életben. Másodszor arra sarkallt, hogy még jobban tanuljak, mert egyetlen esélyem marad: nekem kellett a legjobbnak lennem a felvételinél. Ha a tanárom azt mondta volna: „Elintézem, hogy fölvegyenek”, csak hátradőlök a széken.

Minden elsőre negatívnak tűnő dologban találhat az ember valami pozitívumot. Ezért van az, hogy mindegy, mit mondtak, mi történt, hogyan küldtek el, külön köszönetet mondok mindazoknak, akik annyi éven át próbálták megnehezíteni az életemet. Nélkülük nem lennék itt.

Miért akartam Szegedre menni? A nővérem a közgázon tanult, és úgy volt, hogy én az ELTE-re jelentkezem, de a Magyar Tudományos Akadémia megnyitotta a Szegedi Biológiai Kutatóközpontot, és arról álmodtam, kutató leszek és ott fogok dolgozni. Áthúztam a felvételi lapon az ELTE-t, és beírtam, hogy JATE.

1973-ban vettek fel a szegedi József Attila Tudományegyetem biológus szakára, ahol három évig népköztársasági ösztöndíjas voltam.

Arról a korszakról beszélt, amikor még nem ismerték el tudományosan. „Olyan voltam, mint Kasszandra, láttam a jövőt, de nem tudtam meggyőzni másokat róla. Most sem érzek olyan érzést, hogy na ugye, én megmondtam”.

Mindenesetre az ekkor szerzett tapasztalatokkal felvértezve 1989-től a University of Pennsylvania berkeiben folytatta munkáját. Ekkor határozta el, hogy az mRNS-t szeretné alkalmassá tenni terápiás célokra. Mivel az mRNS instabil molekula, és ekkoriban a sejtbe juttatásának és szintézisének is épp hogy csak megoldott a problémája, ennek még nem sokan adtak esélyt. Olyannyira nem, hogy bár egymás után írta a pályázatokat, mindig elutasították. 1995-ben le is fokozták, nem tudta megszerezni a teljes professzori állást. Minden nehézség ellenére kitartott választott témája mellett.

Az egyetemen biztos azt gondolták, hogy ez a nő örök vesztes, elmegy egy ilyen céghez – mondta arról, hogy 2013-ban úgy igazolt el az akkor még szinte ismeretlen BioNTechhez, hogy a cégnek még saját honlapja sem volt.

Krausz Ferenc

Szüleim kétkezi munkások voltak, akik testvéremnek és nekem minden feltételt megadtak a fejlődésünkhöz. Már felső tagozatosként elbűvölt a fizika, amit Kiss tanár úrnak – szenzációsan tanította ezt a tárgyat – köszönhettem. Lenyűgözött, hogy egyszerű matematikai formulákkal komoly jelenségek előre jelezhetők. Egyértelmű volt, hogy ez az én irányom.

Móron jártam gimnáziumba, középiskolai tanáraim azonban figyelmeztettek, hogy szép, szép a fizikusi pálya, de hol fogok majd dolgozni? Jobban teszem, ha olyan diplomát szerzek, amellyel könnyen elhelyezkedhetek. Emiatt jelentkeztem a Műegyetem villamosmérnöki karára, de közben az ELTE-n is hallgattam elméleti kurzusokat. Rendkívül szerencsésnek mondhatom magam, hogy a Műegyetemen Simonyi Károly, az ELTE-n Marx György professzorok előadásaira járhattam.

Egyetemistaként pár hónapos bécsi ösztöndíjat kaptam, ami nyomot hagyhatott a témavezetőmben, mert egy évvel később, tanszékvezetői kinevezése után, kihívott. Amit nem egészen értettem, mert az ott eltöltött négy hónap alatt épp hogy egy nem működő lézerbe sikerült életet lehelnem.

Több mint egy évtized céltudatos munkája vezetett ehhez az eredményhez. Ezek a fényvillanások arra alkalmasak, hogy gyorsan lejátszódó folyamatokról szerezzünk információt, tegyük lefolyásukat közvetlenül mérhetővé. Ilyen például az elektronok mozgása. Jóllehet elképzelhetetlenül parányi térben játszódnak le, következményeik messzemenők, többek között életünk alakulására.

Kutatásai során az a legizgalmasabb, ha olyasmit láthat, amit korábban senki sem. „Hihetetlen pillanat volt, amelyet soha nem fogok elfelejteni” – mesélte arról a reggelről, amikor bécsi laboratóriumában 2001-ben először fedezte fel, hogy az attoszekundumos impulzus technikával képesek feltárni az elektronok mozgását.