Tanár úr hívő? harmadik rész
2021. okt. 27., Baranyi Károly

A következő kérdés az ember hivatása: mi végre is vagyunk a világon?

A mindenható Isten kifürkészhetetlen bölcsességében és isteni szabadságában úgy döntött, hogy azt a boldogságot, amelyben a Szentháromság él, megosztja. Sok-sok lényt teremtett ezért. (Talán belesejthetünk ebbe a titokba, ha arra gondolunk, hogy az emberek azért hoznak gyermekeket a világra, hogy boldogságot osszanak.) Isten szabad elhatározásából döntött így, a szeretete vezette. Az ember hivatása tehát a boldogság, az emberi élet értelme és célja: a teljesség birtoklása, az Isten életében való részesedés. Ezért Isten saját képére, és hasonlatosságára teremtette az embert, így kellett tennie, mert azt a boldogságot, amelyre hivatottak vagyunk, másként nem élhetnénk meg. Istenhez m* hasonlatosnak kell lenni, hogy az általa felkínált boldogság befogadására képesek legyünk.
Szellemi lényeket teremtett Isten. Az anyagi világgal szoros kapcsolatban levő szellemeket.
Mindegyiket partnerének alkotta, mindegyik embernek pótolhatatlan egyediséget adott. Ebben is hasonló Hozza az ember. Valamennyi ember olyan egyetlen, mint ő, persze nem független tőle. Az ember esetleges, kiszolgáltatott, de más emberrel ki nem cserélhető. Az Istenhez másrészt a szabadságunkban hasonlítunk. A mi dolgunk és felelősségünk dönteni, hogy elfogadjuk-e az Isten által felkínált boldogságot. Isten nem teremthetett boldog gépeket. Nem hozhatott létre olyan lényeket, akikre - akár akarják, akár nem - rákényszeríti a teljességet Ha Isten valóban az isteni boldogságban akarja részesíteni az embert, akkor hasonlatosságra kellett teremtenie: Isten pedig szabadon, szabad elhatározásból határozta el a teremtést. Az
ember akkor lehet az isteni boldogság részese, ha igent mond rá.
Az ember mint a természet része nem szabad. Nem teheti meg, hogy a gravitáció vagy a kémia, a biológia törvényeit semmibe vegye. Nem szabad a genetikai, családi, társadalmi örökségétől sem. Gondolkodni sem tud annak a nyelvnek az adottságai nélkül amelyet a szülei ráhagytak." Az embert ezer szál köti az anyaghoz, amelyből a teste vétetett. Egy vonatkozásban azonban teljesen szabad. Az Isten felől az. Isten szabadon hagy bennünket afelől, hogy elfogadjuk-e azt a boldogságot, amelynek a vágyát kétségkívül a szívünkbe írta.
Isten nem tolakszik, nem kényszerít. Nagyra értékel bennünket, a mikor a szabadságunkat tiszteletben tartja. Különben elvenné azt, amit a. teremtéskor adott: a boldogság lehetőségét. Isten tapintatos, háttérben marad. Ez láthatatlanságának a mély értelme. Ha látható lenne, akkor megfosztana bennünket *;í a szabad döntés lehetőségétől, azaz attól a képességünktől, hogy az isteni boldogságot birtokoljuk. Ez az isteni ígéret - az Isten színelátása, az isteni boldogságban való részesedésünk - a végső döntésünk után következik be. Ez az üdvösség a mennyország.
Isten egyrészt rabnak teremtett bennünket, a természet, a világ törvényeinek alávetve.
Másrészt szabadnak, önmagától. Istentől kapott hivatásunk egyrészt az, hogy megszerezzük a szabadságot a világgal szemben, felépítsük az autonómiánkat, ezzel a világot is szellemivé tegyük. Másrészt az, hogy szabadon alávessük magunkat az isteni akaratnak, hogy neki adjuk a szabadságunkat a hit döntésében. (Ebből a szempontból is tanulságos az a vita, amelyet a protestánsok és a katolikusok folytattak: egyedül a hit üdvözít, vagy szükség van a jócselekedetekre is? Világos: csak a cselekedet üdvözíthet, az egyetlen szabad tett, a hit.)
Lehetséges azonban, hogy valaki ezzel a szabadsággal úgy él, hogy Isten ellen dönt. Ebben van az ember nagysága és a reá leselkedő veszély lehetősége. Az ember dönthet Isten ellen.
Ez megoldhatatlannak látszó kérdést vet fel: ha az ember szabadon dönthet, akkor dönthet
Isten ellen, vagyis a pokol, a kárhozat mellett. A kárhozatot a kozmológiai fekete lyukhoz szoktam hasonlítani, bár nem vagyok híve annak, hogy fizikai analógiákat használjunk lelki folyamatokra. A pokol lényege: a személy izolálódása, az egyedüllét. A kárhozott elvágja magát a szeretetközösségtől.
A kárhozat lehetséges, sőt minden egyes emberre leselkedő valódi veszély. Mindig elmondtam, hogy amikor Jézus az utolsó vacsora előtt kijelentette: „Egyiktek elárul engem", az apostolok kérdezgették: „Csak nem én?" Mindenkinek, aki „hisz magában", a figyelmébe kell ajánlani az apostolok kérdését. Az ember kész a rossz döntésre, sőt gyakran meg is hozza
Isten nem kényszeríti a lázadó szabadságot. Erről szól az első bűn története, de ezt bizonyítja a világban tapasztalható rossz, a háborúk, a baj és a szenvedés. '
Ha így áll a dolog, akkor miért kellett Istennek vállalni ezt a kalandot? Szabad-e belemenni a teremtés kockázatába, ha elkárhozhatunk? Mi menthet meg bennünket?
Isten nem veheti el tőlünk a döntés felelősségét és kötelességét. Mert különben megfosztana attól, amiben Rá hasonlítunk, a szabadságtól. A teremtett ember pedig, aki végleges és megváltoztathatatlan igent adhatna, ilyen választ nem ad. Miben bízhatunk? Isteni megoldás a megváltás: Isten emberré lesz, hogy emberként (elsőszülöttként) igent mondjon a teremtett ember nevében Istennek. Ez a megváltás: Isten emberré lett, magára vette az ember nyomorúságos sorsát, hogy az ember részesüljön Isten életében.

Folytatjuk!

Előző rész   Következő rész