Az egyik legfontosabb kérdés a hit mibenléte, a hittel összefüggésben pedig a szabadság lényege.

Ehhez - így tapasztaltam - szükséges, hogy beszéljünk arról, hogy kétféle világ létezik, a külső és a belső világ. Abból indultunk ki, hogy Descartes alapvető kijelentése - „Gondolkodom, tehát vagyok" - tulajdonképpen nem tudományos vagy filozófiai megállapítás, hanem a saját evidenciaélményének a kifejezése. Semmi sem olyan nyilvánvaló, mint az, hogy vagyok. Létezésemmel együtt átélem az azonosságomat, azt, hogy a 10 évvel ezelőtti én is én vagyok. Azt, hogy az akkori fájdalmam ma is élénken él bennem, az akkori örömöm ma is - az enyém. Az élmények stabilizálják a személyiségemet. Ez a világ az, amely ugyanaz akkor is, ha elutazom, ha más vidékre költözöm. Megmarad akkor is, ha elveszítem a kapcsolatom a tárgyak világával.
Ebben a belső világban érzek, aggódom, ebben ér a fájdalom és az öröm. Ebben hozom meg az alapvető döntéseimet. A hitem, a szeretetem és a reményem ebben a világban élem meg.
Ebben vár rám a boldogság, vagy ebben leselkedik rám a pokol. Ez a szellem világa. Ebben is hasonlítunk Istenre: az ő belső életének a mi világunk a szerény hasonmása.
Ezzel a világgal szemben áll a külső világ. A külső világ a tárgyak, a dolgok, a más emberek világa. Az egyik így, a másik úgy jelenik meg a tapasztalatomban. Mindenképpen azonban rajtam kívüliek. Ez a külső világ majdnem olyan magától értődő, mint a belső. Nem annyira evidens persze, ezért nagyon következetes, de nem túlságosan intelligens filozófusok ezt a külső világot kétségbe vonták. Mások csak azt hangsúlyozták, hogy ismeretelméletileg nem olyan nyilvánvaló, mint a belső világ: a külsőt nem lehet olyan kényszerítő erejű tapasztalattal alátámasztani, hogy gondolkodom. Végső soron bármelyik barátomról gondolhatom azt, hogy nem létezik, csak álmodom őt. Hogy illúzió az egész, hogy nincs, csak az én képzeletemben.
Csak azt nem állíthatom, hogy magam csak álmodom, hogy képzeletem terméke vagyok.
A külső és a belső világ világos megkülönböztetése az emberi szabadság értelmezéséhez vezet. Az emberi szabadság relatív fogalom: a belső világ nézőpontjához tartozik. A külső világ kategóriáival nem lehet leírni. Az ember ugyanis annyiban szabad, amennyiben a belső világa nem része a külső világnak. A szabadság pedig összefügg a hittel, amely az emberi szellem aktivitása, a szellem szabad tette.
Hatékonynak tűnt a következő - egyes pszichológusok szerint leegyszerűsített - személyiségmodell. Kiindulásul az szolgált, hogy az emberi szellemnek három alapvető működése van: az értelmi (kognitív), az érzelmi (affektív) és az akarati (konatív) működés.
Az értelmi működés az, amikor összeadok két számot, vagy amikor megpróbálom megérteni a másik ember tetteit, vagy amikor rájövök, valamilyen tudományos rejtély nyitjára. A szellem érzelmi rétege működik, ha megharagszom valamiért, megszeretek valakit, vagy szerelmes leszek valakibe. Végül az akarati dimenzió működése az, hogy elhatározom: leszokom a dohányzásról, vagy kényszerítem magam arra, hogy koncentráljak egy feladatra. A konatív struktúra működése az, hogy elhatározom: megmászom a Himaláját, vagy hogy megházasodom.
A három szellemi tevékenység nem választható el egymástól. Hogy elveszek valakit feleségül, a szellem akarati tevékenysége, elhatározás kérdése. Meg kell azonban gondolnom, hogy lehet-e választottammal egy életre szövetséget kötni. Olyan valakit akarok feleségül venni, akit szeretek. Nem akarok olyan nővel házasságot kötni, akibe nem vagyok szerelmes, vagy aki ellen az eszem tiltakozik. A belátás és a szerelem azonban kevés a házasságkötéshez.
Ahhoz döntés kell, és dönthetek az érzelmeim és az eszem ellenére is.
Így van ez a hittel is. A hit nem a bizonytalan tudás kifejezése. Sokszor mondjuk: „lehet, hogy egy bizonyos dolog megtörtént, lehet, hogy nem. Azt hiszem, igen." A hit más. Nem elsősorban az, hogy igaznak tartunk valamit, amit nem tudunk bizonyítani.
A hit vállalkozás. Döntés az ismeretlen mellett. Egy be nem látott kaland vállalása. Magunk kiszolgáltatása az ismeretlennek, a rajtunk kívül állónak. Ilyen értelemben a hit aktusa az, hogy megházasodom. Vállalom a közös sorsot, az ismeretlen jövőt, a terhet és az örömöt.
Vállalom, hogy nem hagyom el a feleségem semmiféle bajban.
Akkor is mellette döntök, ha fennáll annak a veszélye, hogy nem fog nekem gyermeket szülni, ha beteg gyermekünk születik, akinek a terhét egy életen keresztül hordozhatom. Vagy feleségem beteg lesz, és éveken keresztül ápolom. Mégis kitartok, mert ha nem, akkor egyedül maradok. Beszűkülök és önző leszek. A fejlődés feltétele a jövő reménykedő akarása, a kockázat vállalása. Az a készség, hogy elindulok az ismeretlen felé, a rajtunk kívül álló felé. Mert különben megdermedünk. Az ember fejlődő lény. Ha lemond az jóról, szellemileg meghal. A hit: az igazi kaland, az emberi egzisztencia legnagyobb lehetősége.
A vallásos hittel is ez a helyzet. Az ember előtt két választás áll: vagy véget ér a valóság a kézzelfoghatónál, a tudomány kutatási területénél, vagy van a látható világon túl egy nagyobb világ. Az ember átéli egzisztenciájának a törékenységét, esetlegességét, egyedüllétét és idegenségét a világban. Ugyanakkor érzi, hogy többre hivatott, a teljességre vágyik, boldogságra. Ekkor kerül szembe a kérdéssel: a világ véget ér-e ott, ahol a tudomány megáll, vagy többet is kínál? Szabadon dönthet: elutasítja a természetfeletti világot, mert túlmutat a tapasztalataink körén, vagy vállalja a kockázatot, és az életét úgy rendezi be, hogy kiszolgáltatja magát az ismeretlen természetfelettinek, hogy ne legyen reménytelenül kiszolgáltatva a természet (és a véletlen) törvényeinek. A hit alternatívája nem a tudomány, hanem a fejlődés lehetőségének az elutasítása: az ember bezárkózása önmagába. Itt már szólni lehet arról, hogy óriási paradoxon ez: „Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszti, megmenti azt az életre."

Folytatjuk!