Ne ijedjen meg a kedves olvasó, nem politikai kampányba kezdek, ahogy szerencsére az egyik jól ismert népdalunk sorai sem erre vonatkoznak. Már csak azért sem, mert ugyan melyik pártra és képviselőre mondanánk azt szívünk szerint, hogy "virágom, virágom"...

"Te engemet, én tégedet"...mi sem egyszerűbb ennél, gondolhatjuk, azt hiszem, jogosan. Hisz mind a párunkat, mind a barátunkat nagyon nehéz megtalálni. Általában.

Óvodás korunkban talán még voltak olyan idealisztikus elképzeléseink, hogy megtaláltuk az "igazit" (mindig idegenkedtem mondjuk ettől a sokatmondó fogalomtól), amikor Jánoskával és/vagy Petivel jóba lettünk, a szerelem jegyében odaadtuk egymásnak a játékainkat, faltuk együtt a "finomfőzeléket" (aki ezt a nevet adta annak a szörnyűségnek), tapicskoltunk a sárban és homokban. És azt hiszem, hogy az "igazit megtalálni" kifejezést nemcsak szerelmi partnerre vonatkoztathatjuk, hanem a jó baráttal kapcsolatban is.
Nekem ugyan nem Jánoska és Peti, hanem Ricsi és Tomi voltak a barátaim és igaz szerelmeim. (Talán nem sértődnek meg, ha név szerint említem őket, főként, hogy nem is olyan régen bejelöltem őket facebook barátnak, és egyikük egyértelműen nem is emlékezett rám, másikuknak talán derengett rólam valami. Na tessék. Az ember a szívét – lelkét kiteszi 3 évesen, és ezt kapja vissza 32 év múlva.)
A lányokra nemigen emlékszem, pedig voltak bőven a csoportban, de azt hiszem, hogy egész nap babáztak a földön ülve, és ezzel a tevékenységgel, bár lány voltam akkor is, nemigen tudtam mit kezdeni.
Azóta azért már más a helyzet. Sokat babázom...

Általános iskolás korunkban már komolyodnak a szándékok, hiszen kapunk egy-egy titkos szerelmes levelet, cukorkát, coca-colát, rácsapnak a fenekünkre, meghúzzák a hajunkat, vagy éppen laposra verjük egymást a szünetben az egymás iránti érdeklődés jegyében. Az iskolai teadélután keretein belül kerülgetjük egymást az udvarlónkkal, vagy fiúk esetében a kiszemelt kislánnyal, majd a parti vége felé azért nagy nehezen lassúzunk egyet, mint két aranyos barnamedve. A 80-as években legalábbis még ez volt a módi. Mára már lehet, hogy mindezt felváltotta az sms-ezés és facebook chat-elés és teadélután helyett egy jó kis "ereszd el a hajam" buli kifenve, kikenve, okos telefonnal a zsebben. (Huuuu de gonosz és maradi és előítéletes vagyok.)
Barátainkkal pedig együtt lógunk a városban, (amikor még nem jön "divatba", hogy délután 4-ig az iskolában kell tartózkodni) nevetgélünk, beszélgetünk, zenét hallgatunk, pletykálunk a kapott titkos szerelmes leveleinkről, vagy arról a srácról/lányról, aki nekünk tetszik, vagy éppen egy harmadik pajtást beszélünk ki, hogy mennyire elviselhetetlen, és milyen ciki cuccokban jár. (Ez utóbbi, lányoknál legalábbis, mindig remek időtöltésnek bizonyul, hiszen az édes hármas sosem működik, valakit illik kiközösíteni.)

Aztán jön a középiskola és más felsőoktatási intézmények, illetve házibulik, nyaralások, kirándulások, kórusutak, zenekari turnék és más helyszínek, ahol tovább ismerkedünk, és építgetjük a kapcsolatainkat, akár baráti, akár szerelmi téren.

Fiatalosan lelkesek és naivak vagyunk, telis-tele bizalommal és reménnyel, pozitív érzésekkel és gondolatokkal. Nem egyszer megfogalmazzuk magunkban a jó barátról, hogy ilyen aranyos, kedves, vicces, odaadó, segítőkész, megbízható pajtásunk még nem volt soha, és ő lesz mellettünk biztosan még 80 éves korunkban is.

És nem egyszer mondunk hasonlót az éppen aktuális kedvesünkről is, "igen, ő kell nekem", őt akarom férjemül/feleségemül, gyermekeim apjának/anyjának, szeretem, soha el nem hagyom, jóban rosszban, csak a halál...(választ el...).
És sokszor ez az ideális kép mégis mind egy csapásra megváltozik.
Mert eltávolodunk egymástól valamiért, mert megcsalnak és becsapnak, mert megcsalunk és becsapunk, mert mégsem úgy szeretnek és mi mégsem úgy szeretünk, mert hamis ábrándokat szövünk, mert nem ugyanaz az elképzelt jövőnk, mert üres ígéretekkel áltatjuk egymást, mert mást és jobbat találunk (legalábbis akkor azt gondoljuk)...

Elgondolkodtunk már azon egy-egy fájdalmas szakítás közben vagy után, hogy miért történik mindez? Hogy mi az oka annak, hogy a dédelgetett álmaink akár pár nap leforgása alatt szertehullanak? Hogy hittünk valamiben, de idővel kiderül, hogy nem kellett volna? Hogy mindent rózsaszínben láttunk (vagy akartunk látni), majd mindez hirtelen szürkévé változott?
Megpróbáltuk visszatekerni a rólunk készített filmet, és végignézni, hogy vajon ki mit rontott el a forgatás közben? Vagy csak a másikban kerestük a hibát és kürtöltük szét a világban, hogy "mekkora egy állattal jöttünk össze" annak idején? Biztosan vannak olyan esetek is, amikor talán jogos ez a szolid kijelentés... De ettől függetlenül nem lenne érdemes esetleg a saját lelkünkben és agyunkban is körülnézni? Hátha rábukkannánk egy-két érdekességre.
Amikor elvártunk ezt-azt a másiktól, és elégedetlenkedtünk vele, akkor tiszta lelkiismerettel vallottuk, hogy mi viszont mindezt megadtuk neki, és mindent megtettünk a kapcsolatért?

Biztosan az a megoldás, hogy besöpörjük a gondjainkat az ágy alá egyéni és párkapcsolati szinten egyaránt, és könnyebb megoldást keresünk, akár egyedül, akár egy másik emberrel?

Miért gondoljuk, hogy ha a bennünk szunnyadó lelki sérelmeket nem orvosoljuk, hanem csak nem veszünk róluk tudomást, akkor a következő férfi/nő mellett ugyanezek a démonok nem fognak kísérteni?

Miért szégyen segítséget kérni baráttól, családtagtól, szakembertől annak érdekében, hogy megismerjük saját magunkat és ezáltal lehetőségünk legyen másokat is megismerni, elfogadni, netán szeretni?
Mennyi kellemetlen kérdés egy helyen, igaz? (Én sem kedvelem őket!) 

Manapság szeretünk mindent és mindenkit gyorsan feladni és továbblépni. Mintha idomulnánk a minket körülvevő rohanó világhoz, amiben nincs idő és lehetőség semmire, így leülni, beszélgetni, meghallgatni, megoldást keresni sem.
Amikor az okostelefonunk jelzi, hogy emailt, smst, facebook, viber, skype üzenetet, fényképet, videót kaptunk, valamint bejelöltek, megböktek, lájkoltak, imádtak, akkor rögtön ugrunk és kényszert érzünk, hogy abban a percben mindezt elolvassuk, válaszoljunk, visszabökjük, visszalájkoljuk, mert azt véljük, hogy különben lemaradunk valamiről és valakiről.
Miért nem érzünk kényszert akkor is, amikor problémák vannak a házasságunkban, baráti kapcsolatainkban, és netán ténylegesen lemaradunk valamiről, ami sokkal lényegesebb lehet, mint Kiss Piroskának azonnal mosolygó jelet küldeni? (Kiss Piroskák kérem ne vegyék magukra!)
Tényleg nincs idő és lehetőség, vagy csak pusztán a szándék hiányzik? Miért jobb sajnáltatni magunkat az üzenőfalon, és a virtuális barátainktól vigasztalást kapni, mintsem tisztázni a félreértéseket, bántalmakat? Félrelépünk olykor, mert azt gondoljuk, hogy a másik férfi/nő megért minket és megadja mindazt, amit otthon nem kapunk meg. Egy darabig biztosan. De a konfliktusok előbb-utóbb újból jelentkeznek, és akkor ismét menekülni kezdünk a facebook és egy harmadik ember oltalmazó világába? Meddig mehet ez így? Egy egész életen át? Kár lenne...
Röpdösünk egyik kapcsolatból a másikba, és egyre jobban félünk belemenni, odaadni magunkat testileg és lelkileg, mert már nem tudjuk, mire számíthatunk. Visszük tovább a számtalan régi sérelmet és berögzült rossz reakciót, és azt várjuk, hogy a másik ezt megértse és tolerálja, miközben ő is hoz magával rengeteg hasonlót, és szintén várja a támogatást.
A jó néhány sikertelen próbálkozás után pedig néha kétségbeesetten tesszük fel a kérdést: "hát én immár kit válasszak?"...

Szerintem először is egy jó szakembert vagy önismereti tanfolyamot. Nem ezt a választ vártuk talán. Sebaj. (Az ovis "szerelmeimen" és Kiss Piroskán kívül több konkrét férfi és női nevet már nem említhetek.) És tán vesszőparipám ez a "szakemberesdi" és a lelki háttér kutatása, de azt gondolom, hogy ha egy szép napon megismerjük saját magunkat, a testünket, a lelkünket, a múltunkat, a családi hátterünket, az egyes magatartásformáinkat, a jó és rossz szokásainkat, sikereinket és kudarcainkat, félelmeinket és gátlásainkat, akkor képesek leszünk kívülről látni magunkat bizonyos helyzetekben, ami segít dönteni, felülkerekedni, belátni, netán bocsánatot kérni.

Ha ismerjük a képességeinket, korlátainkat és határainkat, akkor talán tudjuk és érezzük, hogy kit kell keresnünk méltó társnak. És nemcsak hogy mi tudjuk és érezzük, de netán be is vonzzuk azt a típusú nőt/férfit, akivel képesek leszünk együtt élni, nyilván bizonyos kompromisszumokkal, áldozatokkal. Gondolom, kár lenne azon illúziókban ringatni magunkat, hogy amikor megtaláljuk a "nagy ő-t", az "igazit", akkor minden megy a maga útján, és a boldogság lila felhőjén üldögélve örökkön örökké kortyolgatjuk a harmónia italát. Kicsit mindig szomorú, amikor felnőttként (?) rádöbbenünk, hogy nem minden úgy történik az életben, ahogy azt annak idején gyermekként elképzeltük, és a herceg nem mindig azon a bizonyos fehér lovon jön (és ennek női változata...?....) és bizony jó párszor el is téved szegény míg ideér. Majd kiderül, hogy a "boldogan éltek-haltak" sem olyan egyszerű, hisz minden nap meg kell hódítanunk a társunkat, testben és lélekben egyaránt, fel kell oldanunk a köztünk lévő feszültséget a keményebb időszakokban, és törekednünk kell arra, hogy szerelemben, szeretetben, tiszteletben, egymás iránti hűségben tartsuk a másikat és a kapcsolatot.

De minden nehézség ellenére azt gondolom, hogy érdemes tenni azért, hogy jöjjön a királyfi/királylány (még ha tele is van rigolyákkal)! Hogy egy nap méltón mondhassuk egymás mellett állva, hogy "Te engemet, én tégedet, virágom, virágom"...Kívánom mindenkinek ezt a cselekvésekben, küzdelmekben gazdag, korántsem egyszerű de csodálatos várakozást és egymásra találást!