Ott hagytam abba a múlt héten, hogy a tinédzserkor nagy hangulati ingadozásokkal járhat, ami összefügg azzal, hogy ez a korszak az identitáskrízis ideje.

Az identitáskrízis fogalma Erik Erikson fejlődéspszichológus nevéhez fűződik. Ne gondoljatok itt krízisre a szó „válságos” értelmében. Egyszerűen arról van szó, hogy az embernek kamaszkorában kell kialakítania felnőttkori stílusát, személyiségét, énképét – azt, hogy ki is ő valójában, mi a célja, mi az élete értelme.

Megértem, amikor egy szülő arra panaszkodik, hogy a gyereke „lehetetlenül” viselkedik. Sőt, a múltkor egy anyuka azzal keresett meg, hogy 17 éves lánya csak fekete holmikat visel, a haját is szénfeketére festette (részletesen ecsetelte a lány sminkjét is, ezt most hadd ne ismételjem el), dalokat ír a halálról, és egy piercinget tetetett a szemöldökébe. Tisztesség ne essék, az anyukának nem ezek voltak a fő gondjai, hanem hogy a lány sokat sír, és kifejezi, hogy meg akar halni. De sok szülő nem ezen háborodik fel – esetleg mit sem tud arról, szemben ezzel az anyával, aki sokat van együtt a lányával, és beszélgetni is szoktak –, hanem a piercingen, vagy hogy miért jár a gyerek feketében. Sorolom tovább: miért cigizik, miért nem lehet belőle egy szót se kihúzni, miért olyan idétlen, miért olyan felnőttes, miért iszik, miért nem tudja, mi akar lenni, miért akar pincér lenni, mikor a családban mindenki orvos, miért ez, miért az…

A  válaszom: azért, mert a tinédzser most keresi önmagát, saját identitását. Erikson szerint a fejlődés szakaszokban zajlik, s az emberélet végéig tart. Csak akkor lehet tovább lépni a következő szakaszba, ha az előzőt sikeresen lezártuk, megoldottuk annak a korszaknak a krízisét. Ezek azonban nem könnyű feladatok. A tizenévesnek fokozatosan el kell búcsúznia a gyerekkortól, és meg kell barátkoznia azzal, hogy nemsokára felnőtt lesz. Aki pedig „komolyan veszi” önmagát, annak azon is sokat kell dolgoznia, hogy kialakítsa saját identitását. Ehhez pedig a próbálgatás, a határok feszegetése is hozzátartozik. Lehet, hogy egy piercing vagy egy öltözködési stílus még nem a saját identitás jele, inkább csak a szülők „bosszantását” szolgálja. De a saját identitás kialakításában bizony az is benne van, hogy egyes szempontokból máshogy fogalmazzuk meg magunkat, mint a szüleink. „Bosszantás” helyett én jobban szeretek „függetlenedési kísérletet” mondani, azzal együtt, hogy a szemöldökben, orrcimpában, ajakban, más meg nem nevezett fityegők sokszor inkább nevetségesen, mint felnőttesen hatnak. Mégis fontos próbálkozások: a saját, önálló identitás kialakításának folyamatát jelzik.

Az énkép kialakításával kapcsolatos próbálkozások (mint a piercing, a füves cigi, a hajfestés, az extrém sportok – de akár a hobbik, a művészi alkotások, a barkácsolás, még ezer és egy dolog) sokszor azért ijesztőek vagy idegesítőek a szülőnek, mert mások, mint amilyennek a gyerekét megismerte. Mások, mint amilyen saját maga. Az aggódó szülőknek előbb-utóbb sajnos fel kell ismerniük, hogy a gyerek nem marad örökké gyerek, hanem felnőtt lesz belőle, s nem a szülők pontos másolata, hanem önálló és független ember. Ennek az önállósodásnak a része az is, hogy a gyerek kipróbál olyasmit is, ami nem „passzol” addigi viselkedéséhez, stílusához. Azzal szeretném azonban biztatni a szülőket, hogy jó esetben az ilyen bosszantó, „stílusidegen” dolgokat (pl. a zöld hajat) a gyerek előbb-utóbb kinövi – vagy harmóniába hozza most kialakuló felnőttkori énjével, „összeépíti” a dolgokat. Jó, ha ehhez türelmet és bizalmat szavaznak a gyereknek.

Az identitás nagyon szorosan összefügg az önbecsüléssel. Már a múltkor elmondtam, de nem győzöm ismételgetni: az önbecsülés nem azonos az önimádattal. A pszichológus rendelőjében gyakran megfordulnak olyanok, akik a felszínen nagyon szeretik önmagukat (annyira, hogy mindenki másnál értékesebbnek tekintik saját személyüket). Ezt szaknyelven nárcizmusnak nevezzük, egy Nárkisszosz nevű fiatalemberről, aki a patakban meglátta tükörképét, és beleszeretett. Az erősen nárcisztikus személyek azonban sokszor éppen azért annyira önimádóak, mert nincs erősen megalapozott, kidolgozott identitásuk és önbecsülésük. Az önbecsülés nem azt jelenti, hogy „én vagyok a legjobb”, inkább: „tudom, mik az erősségeim”.

Az a serdülő, aki komolyan veszi az identitás kérdését, azzal is szembesülni fog, hogy vannak erős és vannak gyenge pontjai. A hangulatingadozás sokszor éppen annak tudható be, hogy a kamasz éppen melyik oldalát tapasztalta meg. Ha sikerélménye volt, akkor a fellegekben járhat, ha rossz a kedve, akkor mindenkit utál. Ezek a periódusok nagyon gyakran váltakozhatnak, de kitarthatnak hosszabb ideig is, mint a fent említett 17 éves lánynál, aki éppen egy mélyebb hullámvölgyet ír át.

Nagyon fontos, hogy ezeket az önértékelési hullámvölgyeket, még ha hosszabb ideig is tartanak, megkülönböztessük a depressziótól. Hamarosan ezzel folytatom.