Védőnőként dolgozott, szeretett táncolni, társaságba járni. A Szentlélek szeminárium megváltoztatta az életét. Feladata most a rendi hivatásgondozás.

„Esztergomban, keresztény családba születtem, két öcsém van. Egy kétgenerációs nagy családi házban nőttem fel. Ahogy fiatal anyukámé, úgy voltam a nagyszüleimé is, akiktől a keresztény értékeket tanultam. Édesapám kiskoromban hunyt el, nem ismertem őt.”

Iskoláit Esztergomban végezte, majd a SOTE védőnői szakára került, ahol megtalálta a hivatását. Munka mellett kezdte el az Esztergomi Hittudományi Főiskolát, amit rendbe lépése után fejezett be. 

„Sosem gondoltam arra, hogy szerzetes nővér leszek. Az elképzelésemben családos hivatás, sok gyerek, nagy család, szerető férj állt. Ahogy teltek az évek, azt tapasztaltam, hogy toporgok, valami hiányzik az életemből, nem találom a helyem. Isten dolgaiban voltam otthon, de nagyon szerettem az életet, nagyvilági lány voltam, aki szeret zumbázni, színes és harsány. 

A lelkiatyám egyszer azt tanácsolta, keressem fel a ferences szegénygondozó nővéreket, menjek el hozzájuk beszélgetni. A Szentlélek szeminárium éppen akkor indult a nővéreknél, és jelentkeztem. Az atya, aki a szemináriumot tartotta, ezzel a mondattal indított: Ez egy életmegújító lelkigyakorlat! Persze akkor még nem hittem ebben, de valóban az életemet változtatta meg az a mozzanat, ahogy a Szentlélekre bíztam magam. Határozott irányt kapott az életem, fontossá vált a mindennapi Szentírással való elmélkedés, a szentségimádás és a közösség. 

Kellett egy kis idő, mire szabaddá tudtam válni arra, hogy Istent is megkérdezzem, mit is gondol az életem alakulásáról, Ő hogy látja a jövőmet, mi az, amit bennem megálmodott. Egy személyesen kísért lelkigyakorlaton tapasztaltam meg intenzíven Istennek azt a mindent elsöprő szeretetét, amelyet egész életemben kerestem, ami hiányzott az életemből. 

Amikor vége lett a lelkigyakorlatnak, nem ugyanaz az ember voltam, aki előtte. Hittem és a mai napig hiszek Istennek azon ígéreteiben, hogy betölti és teljesíti szívünk igazi vágyait, mert azok egyeznek az Ő ránk vonatkozó vágyaival. Nem volt kérdés számomra, hogy Isten hova hív. 

A ferences lelkiség egész fiatalon megfogott: meglátni mindenben a teremtő Istent, csodálni és magasztalni Őt, a közösségi élet, ferences nagy család, az Eucharisztia központúság, az emberek szolgálata, Szűz Mária példája. Ezek csírája ott volt már bennem. Mégis nehéz volt elfogadnom, hogy Isten engem akar, mikor annyival jobb, és alkalmasabb embereket találhatna. 

Édesanyámnak mondtam el először a döntésem. Kisírt szemekkel mondta: „Azt tedd, ami boldoggá tesz, igyekszem elfogadni!” Nagyon hálás vagyok ezért a mondatáért, sok erőt adott. Akkor tudtam, hogy még semmit nem ért ebből, és hogy talán nem hiszi, hogy ez lesz, ami valóban boldoggá tesz. Később az örökfogadalmamon tapasztalta talán a legtöbbet ebből a boldogságból. 

A környezetem sem örült a döntésemnek, nagyon meglepődtek, és sokan győzködtek, térjek jobb belátásra. Erős volt a hívás és a vágy bennem, Istennel élni, továbbadni az Ő szeretetét!”

2014. szeptember 14-én, Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén lépett be a rendbe és kapta meg Árpád-házi Szent Kinga nevét.