Kapcsolataink fenntarthatósága előadását Horváth-Bolla Zsuzsanna tolmácsolásában olvashatjátok el. Érdemes! Ha látni is akarjátok őt, akkor egyszer menjetek el kedd este a MOM Kulturális Központba, vagy nézzétek meg a honlapját.

Pál Ferenc katolikus plébános azzal kezdte előadását, hogy utalt Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező Sztalker című filmjére.
A film arról szól, hogy van valahol egy Zóna, egy tiltott övezet, ahol egykor meteor csapott be vagy űrhajó szállt le, elpusztítva a települést és rejtélyes energiát, mágikus erőt hagyott maga után. A Zónában van egy hely, ahol állítólag teljesülnek a kimondott kívánságok. A hatóságok a helyet szögesdróttal kerítették körül, amíg nem sikerül a Zóna rejtélyét kielégítően megoldani. Sztalker – azoknak a mesterségét jelenti, akik pénzért a Zónába vezetik a boldogtalanokat, kíváncsiakat, menekülőket. A film az egyik ilyen törvénytelen expedícióról szól, amelynek három tagja: Sztalker, az Író és a Professzor. Egész útjuk egyetlen napig tart. Az 1979-ben forgatott fekete-fehér filmben szinte egész végig esik az eső. A borzalmas vándorlás három órán át tart, a néző már maga is szinte fel akarja adni a film nézését. Amikor a vándorok aztán végre odaérnek arra a helyre, amelyre vágytak, egyikük sem mer belépni.

Feri atya szerint „érdemes lenne eljutni a legmélyebb vágyainkig, mert ha oda el tudunk jutni, akkor azoknak az erejéből képesek lehetünk arra, hogy a legnemesebb célokat megvalósítsuk. A legmélyebb vágyainkban az Isten jelen van. Bátran merem mondani, hogy a legmélyebb vágyaink valahol Isten akaratát és ránk vonatkozó terveit közvetítik és képviselik. A legmélyebb vágyainkban olyan forrásokhoz jutunk el önmagunkban, amelyek lehetővé teszi számunkra azt, hogy ne csak ideáljaink és nemes céljaink legyenek, hanem ezekből valamit meg is tudjunk élni és meg is tudjunk valósítani" – ez volt tehát az első, rendkívüli mély gondolata, majd így folytatta:

„Nézhetnénk az életünket úgy, mint aminek három dimenziója van, az önmegvalósítás három dimenziója. Mindezt azért mondom el, hogy megtudjuk, hogyan kereshetjük fel a legmélyebb vágyainkat, mi segít bennünket ezen az úton" – tette hozzá.

„Az önmegvalósítás első dimenziója az önkifejezés. Például a zene, a zenélés, a zenehallgatás. Ami ilyenkor történik velünk az az, hogy élveztük. Aki játssza és aki hallgatja, az is élvezi, különben nem csinálná és nem hallgatná. Az élvezetet és az önkifejezést is be kell tudni illeszteni a mi keresztény életvitelünkbe. Nagy Szent Terézt például sokan támadták, amiért húsvétkor egy lakomán jóízűen evett. Valaki odaszólt neki: Nem falánkság ez. Erre Teréz így válaszolt: Ha böjt, akkor böjt, ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye!"
Az élvezet nagyszerű dolog, az Isten úgy teremtett minket, hogy az életet élvezni tudjuk. Az élvezet az önmegvalósítás alapszintje. Jó arra, hogy a pillanatban jól érezzük magunkat, pillanatnyi egyensúlyt teremtsen bennünk, egyfajta stabilizációt adjon. De ez az életet nem növeli. Akármennyi élvezetet is rakunk egymás után. Ha egyik koncert jön egymás után, és mindegyiket élvezzük, ha eltelik hat-hét óra, az ember más vágyik bizony másra is" – mondta, majd rátért az önmegvalósítás második dimenziójára:

„Az önátadás a második, amelynek a gyümölcse az öröm. A legtöbb ember, ha valamit el akar valamit érni, azt a birtoklás értelmében szeretné: megvásárolom, megszerzem. A birtoklás révén kétség kívül valamilyen formában részesülünk javakból és értékekből. De ez azzal fenyegetettséggel jár, hogy el is veszíthetjük azt. Ha igazán szeretnénk valamit, kincset, értéket, személy a magunkénak tudni, akkor azt nem a birtoklás értelmében érdemes megragadni, hanem érdemes, hogy mi magunk is átadjuk neki magunkat. – Ha átadom magam valakinek, vagy valamire (személy, ügy, hivatás, nemes cél, házasság), akkor azt tőlem nem lehet elvenni. Ráadásul nincsen akadálya, feltétele annak, hogy egy másik embert szolgáljunk, hogy átadjuk neki az életünket. A szolgálatban pedig odaadhatjuk, odaajánlhatjuk a másik embernek. Ráadásul az evangéliumot sem lehet úgy hirdetni és képviselni, hogy közben nem szolgáljuk a másik embert. Birtoklással nem lehet egyházat építeni, csak önátadással. Az önmegvalósítás második szintje tehát az önátadás révén kerülhet megvalósításra, és ebből fakadhat az emberi öröm. Ez az önátadással arányosan születhet meg" – jelentette ki.

Pál Ferenc szerint a harmadik dimenzió az önfelülmúlás. „Ha az önátadás határokba ütközik, kapcsolataimban az önfelülmúlás révén maradhatok meg. Ha olyasmit teszünk, amit nem kellett volna, de képesek vagyunk több lenni, képesek vagyunk korábbi önmagunkat felülmúlni, akkor lehetőség van az önmegvalósítás harmadik dimenziójának megéléséhez" – mondta.

Ezután az atya Cathy Freeman ausztrál futónő történetét mesélte el. 400 méteren ő volt a legnagyobb favorit, nemzetének szimbóluma, őslakos. Visszaemlékezett egy tévéműsorban az olimpiai döntőről, mit élt át akkor, amikor gyakorlatilag az egész nemzetéért futott. Nagy teher volt ez számára, és amikor beért a célba, élete legboldogabb pillanatát érte át, eufórikus állapotba került. Ám a képeken az látszott, hogy futott, de alig kapott levegőt, arca tele volt fájdalommal és szenvedéssel. Ő nyerte meg az olimpiát. Eljutott a harmadik szintig, felülmúlta önmagát.

„Dönthetünk arról, hogy az életünkben boldognak akarjuk-e érezni magunkat, vagy boldog emberek akarunk lenni – tette hozzá Pál Ferenc. – Ez a kettő ugyanis nem ugyanaz. Sajátosan a kettő között nem ellentmondás van. Minél inkább tudok úgy dönteni, hogy boldog ember akarok lenni, megteremti annak feltételét, hogy boldognak is érezzem magam, amikor az élet azzal megajándékoz. De amikor valaki egész életében boldognak akarja érezni magát, arra, lehetetlen keresés, vesszőfutás vár, amiben kiüresedni lehet, nem pedig tartalmas emberi életet élni. Cathy Freeman fájdalmat élt át, mégis boldog volt. Keresnünk kell, mi az, ami meg tud tartani. Ha eljutunk a legmélyebb vágyainkig, akkor nem a pillanatnak élünk, hanem a pillanatban. Ha valaki csak az önkifejezés világában van, az csak a pillanatnak él és nem a pillanatban. Mi élhetünk a pillanatban, de nem a pillanatnak. Ha azt akarjuk, hogy fönt tudjuk tartani a kapcsolatainkat és egymást, akkor ehhez döntésekre van szükségünk, a legmélyebb vágyaink alapján és nem csak fejjel. Előbb utóbb belefáradunk, ha csak a fejünkkel hozzuk meg a döntéseket. Óriási jelentősége van annak, hogy ne csak célokat tűzzünk ki magunk elé, hanem jussunk el a legmélyebb vágyainkig. Ha ezek megvannak, akkor ezek alapján boldog emberek lehetünk és tudjuk bírni azt is, ha néha fáj. Akkor is boldogok tudunk lenni, ha fáradtak vagyunk! Döntenünk kell a bizalom mellett, nem elég bízni. Nem elég vágyakozni, dönteni kell a legmélyebb vágyaink mellett. Manapság fontosak az élmények, állandóan istenélményekre van szükségünk. Pedig az életben egy istenélmény is elég és az kitart egy életre. Ha elkezdjük üldözni az élményeket, attól az életünk nem lesz boldogabb, csak élményteli lesz. Egyetlen istenélmény elég lehet ahhoz, hogy arra az ember az életét ráépítse. Hogy érdemes legyen szeretni. Ehhez azonban dönteni kell z (élet)tapasztalatok mellett. De ki dönti el, melyikre építsük az életünket? Mi dönthetjük el. Meg kell tanulni vágyakozni azért is, ami már a miénk. És dönteni kell a bizalom mellett is."

További részletek a www.palferi.hu oldalon.