Tegnapi témánkat folytatjuk! Fülöp Márta pszichológussal történt beszélgetésből idézünk. A versengés lélektanát és működését tanulmányozza. Ha érdekel a téma, olvasd el!

Milyen versengő magatartások vannak?
Az emberek jelentősen különböznek abból a szempontból, hogy mennyire gyakran versengenek, mennyire keresik a versenyhelyzeteket, ha ilyen adódik, azt inkább elkerülik, vagy inkább felvállalják, a versengő szituációkban milyen érzelmeket élnek át, és hogyan reagálnak a győzelemre, illetve a vesztésre.
Amerikai kutatások során két fő csoportot különítettek el: az úgynevezett hiper versengő személyiséget, és az önfejlesztő személyiségű versengőt. Az előbbi mindig, minden helyzetben, mindenkivel, mindenért verseng, függetlenül attól, hogy az adott helyzetben strukturálisan jelen van-e a versengés, valóban meg kell-e állapítani, hogy ki a győztes vagy a vesztes. Az ilyen ember verseng mint férfi vagy nő, mint barát, mint szülő, mint testvér, ha játékról van szó, azt is nagyon komolyan veszi, és mindig minden helyzetben győzni akar. A hiperversengő emberek gyakran agresszívek, nem válogatnak az eszközökben, rendkívül nehezen viselik a vesztést, ami komoly sérüléseket okoz nekik, éppen ezért igyekeznek is mindenképpen elkerülni. Azt is mondhatjuk, hogy a hiperversengő emberek erősen nárcisztikus személyiségek.
Az önfejlesztő versengő azokon a területeken verseng, amelyek értéket képviselnek a számára, amelyeken fontos tudnia, hogy másokhoz képest hol tart. A versengés célja nem annyira a másik legyőzése, vagy annak a bebizonyítása, ő jobb a többieknél, hanem sokkal inkább az, hogy a saját potenciális képességeit a lehető legjobban bontakoztassa ki. Nem mindenáron, nem bármely eszközzel, és nem minden helyzetben versenyez, nem mindenkivel, nem minden területen, nem minden eszközzel. Ez tehát a versengő egészséges személyiségű változata.

Éveken át több országban, így az Egyesült Államokban és Japánban végeztél kutatásokat. Mennyiben határozza meg egy-egy kultúra a versengő magatartást?
A versengést nagyon erősen meghatározza a kultúra, és annak a társadalomnak a gazdasága, politikája, történelme, amely társadalomban valaki a versengésre szocializálódik. A szociálpszichológiai kutatásokban sok-sok évig úgy gondolták, hogy ha egy adott laboratóriumban valakinek a magatartását megfelelő tudományos eszközökkel leírják, akkor ez általánosítható bármely kultúrára. Szinte közhely, hogy a jelenlegi szociálpszichológiai ismereteink kilencvenöt százaléka amerikai, fehér, kiváló egyetemekre járó diákok magatartásmódjára vonatkozik. Hosszú ideig senki nem vizsgálta, hogy a különböző kulturákból érkező emberek egyazon helyzetben való viselkedése mögött magának a helyzetnek milyen felfogása rejlik. Ezért tartottam nagyon fontosnak, hogy ezt különböző, egymástól modelljükben erősen eltérő országokban tanulmányozzam, mégpedig Japánban, illetve az Egyesült Államokban.  Miért gondoltam pont erre a két országra? Japánról a pszichológiai, antropológiai irodalomban nagyon eltérő, egymásnak látszólag ellentmondó vagy paradox dolgokat találunk.  Egyik nagyon fontos jellemzője a japán társadalomnak, hogy erősen versengő. Ha arra gondolunk, hogy egy kapitalista gazdaságról és egy demokratikus politikai berendezkedésű országról van szó, ahol az iskolarendszernek rendkívül fontos és meghatározó szerepe van abban, hogy valaki későbbi élete során ebben a társadalomban milyen szerepet foglalhat el, akkor érthető, hogy a japán iskolarendszer különböző pontjain történő átmenet idején nagyon erős a versengés a diákok között, amit egyébként  az oktatás területén “vizsgapokolnak” is hívnak  A másik meghatározó nézet Japánnal kapcsolatban az, hogy társadalma úgymond kollektivista. Igen nagy szerepe van a csoportnak, igen fontos, hogy valaki egy csoporthoz tartozzon, és ebben afféle szürke eminenciásként vegyen részt, ne emelkedjen ki, ne különbözzék a többiektől. Az individualista kultúrákban egy független, autonóm ént feltételeznek, amely saját elhatározása szerint lép kapcsolatba a másik emberrel, aki csak annyira határozza meg őt, amennyire ő is akarja azt. A kollektivista felfogásra és a kollektivista társadalmakra – Japánt gyakran idesorolják -  viszont az úgynevezett kölcsönösen függő én a jellemző, aki tehát soha nem  teljesen autonóm, magatartása mindig meghatározza a többiekét csakúgy, mint a többieké az övét. Az engem érdeklő legfőbb kérdés tehát az volt, hogy miként lehet mégis versengeni ebben a japán társadalomban? Vagy másként fogalmazva, hogyan lehet egyszerre nagy intenzitással megélni az együttműködést és a versengést?  Milyen versengés-felfogással lehet valaki  sikeres tagja a társadalomnak?  Az amerikai modell azért érdekelt, mert elég egyértelmű, a versengés etosza  áthatja a társadalmat, abszolút nyílt, nem kell letagadni, nem kell szégyelni. Mindenkitől megkívánják, hogy versengjen, és a győztes a lehető legnagyobb  megbecsülésben részesül. Az egyéni érdemekre épülő társadalmi berendezkedésben bárki bármiben többet tud teljesíteni másoknál, az igazi értéket képvisel. Nincsenek visszahúzó vagy a versengést komolyabban, a társadalmi struktúra értelmében korlátozó tényezők. Az individualista nyugati felfogásban tehát nagyon tisztán és egyértelműen lehet versengeni. Ha az autonom kontra kölcsönösen függő én modelljében gondolkodunk, nyilvánvaló, hogy egy autonóm énnel rendelkező amerikai a riválisát minden további nélkül kiiktathatja a versengési folyamatból, hiszen nem függ tőle. Attól, hogy a riválisát elveszíti, ő még integráns ember marad, sőt. A japán modellben, ahol mindenki a másik énjének a részét is képezi egyben, a rivális elvesztése  olyan, mintha  az énnek egy része is elveszne. Éppen ezért sokkal kevésbé hajlamosak a japánok a riválist ellenségként felfogni.  A versengés szempontjából egyébként nagyon fontos figyelembe venni a vallást és a vezető - mondjuk így - ideológiákat.  A japán társadalom sokak szerint olyan, mintha a protestáns etika szerint működne. A munka kiemelkedő érték, igen fontosnak tartják,  hogyan teljesít és hogyan boldogul egy ember az életben. Ebből a szempontból a japánok egy erőfeszítésen alapuló, aktív motivált ambíciózus társadalmat képviselnek. Indiában nincs ilyen értéke a teljesítménynek, az anyagi szempontból való boldogulásnak, mert a hindu vallás, illetve a buddhizmus Indiában elterjedt formái nem hirdetnek olyasmit, hogy az embernek itt és most, ebben az anyagi világban  sikerekre kellene szert tennie. Az indiai társadalmat nagyon kevéssé vezérlik azok a hagyományos értelemben vett nyugati értékek, amelyek mentén az amerikai vagy akár a japán társadalom is leírható. Ilyen az anyagi siker, a hatalom, a szakmai elismerés, tehát mindaz, ami nagyon fontos szerepet játszik  a nyugati motivációs elméletekben.

Folytatjuk!