avagy sajnálathalászat a neten

A „sadfishing” nehezen fordítható magyarra, leginkább talál a bánathalászat szó illik rá. Olyan viselkedésre utal, amikor valaki nagyon hangsúlyosan próbálja felhívni a figyelmet az érzelmi állapotára, időnként túlzóan is beszámolva önmagáról, hogy másokból együttérzést, sajnálatot, szimpátiát váltson ki.

Magát a sadfishing kifejezést Kendall Jenner posztjaihoz kapcsolódóan kezdték el használni, aki bőrproblémáit kezdte a közösségi médiában indokolatlan alapossággal megtárgyalni.

Hogyan vadászik valaki mások együttérzésére?
A sadfishing jelenséget leginkább online térben kell értelmezni: a figyelemkeltő, negatív érzelmi állapotról vagy eseményről való beszámolókat leginkább a közösségi médiában osztják meg a szenvedő egyének. Előfordul, hogy az érintett fiatalokat vagy felnőtteket valóban valamilyen nehézség vagy trauma érte, de az is lehet, hogy nem történt ilyen, az illető azonban mégis úgy tesz, mintha történt volna. Mindenesetre, az ilyen jellegű önfeltárások megfogalmazásából olykor nehéz eldönteni, hogy mi történt pontosan, és mi a célja, vágya, szükséglete a segítségkérőnek. Például ha valaki azt írja, hogy „Tegnap történt valami, amitől megváltozott az életem. Sajnos már semmi nem lesz ugyanolyan, mint eddig és ezzel most már örökre együtt kell élnem”. Szóval ebből még nem sok minden derül ki, de egy jóérzésű, empatikus ismerős vagy barát nem megy el szó nélkül, ha ilyet olvas. Az is megfigyelhető időnként, hogy a segítségkérő kap együttérzést, érdeklődés, megerősítést egy ilyen üzenetre, de arra már nem is reagál, és később a segítők maguk is elbizonytalanodnak, hogy mennyire volt súlyos vagy megterhelő az adott esemény.

Sokan úgy gondolják, hogy annak, aki mások figyelmére vadászik a közösségi médián, lehet, hogy alacsony az önértékelése, vagy éppenséggel nárcisztikus személyiség, aki így másoktól vár figyelmet, tiszteletet. A magányosság érzése is állhat a háttérben, vagyis valaki azért ír figyelemfelkeltő posztokat, mert valójában senkivel nem tud beszélgetni. Persze az is előfordulhat, hogy néhányan csak trollkodásból tesznek ilyesmit.

Miért kell ezt mindig komolyan venni?
Ugye mindenki olvasta a Farkast kiáltó lány meséjét? Ha valaki folyton riadót fúj, de nem történt semmi, akkor egy idő után a környezet nem fogja komolyan venni a valódi figyelmeztetést sem.
A közösségi médiában olvasottakról néha elég nehéz eldönteni, hogy mennyire valódiak a bejegyzések. Ugyanakkor, ha egy fiatal a szomorúságáról, reménytelenségéről, tehetetlenségéről ír, arra akkor is oda kell figyelnie az ismerősöknek, barátoknak, iskolatársaknak, ha nem kötődnek egy nehéz vagy tragikus eseményhez. Gondoljunk ezekre segélykiáltásként. Ha félreértettünk valakit és segítséget kínáltunk valakinek, akinek nem is kellett volna, akkor nyugodtan visszajelezhetjük, hogy ez nem volt vicces.

Mitől van valaki valójában veszélyben ilyenkor?
Sokaknak könnyebb az interneten az beszélniük gondolataikról és érzéseikről, mint személyesen. Sajnos azt hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy néha nem csak a barátaink, ismerőseink olvassák, hogy mit írunk magunkról, hanem esetleg idegenek is. Közöttük nem csak jó-szándékú, segíteni akaró emberek vannak.

A sadfishing igazi veszélye, hogy egy sebezhető, rossz lelki állapotban lévő fiatal online zaklatás áldozatává válik. Azáltal, hogy online megosztja a legszemélyesebb élményeit, érzelmeit célponttá válik.

Tehát a szomorúságról, reménytelenségről, krízishelyzetekről szóló beszámolókat komolyan kell venni, segítséget kell kínálni, de ha komolytalannak bizonyulnak, akkor ezt érdemes visszajelezni és felhívni a sadfishing jellegű üzenetek szerzőinek figyelmét arra, hogy a túlzott mértékű érzelemfeltárásnak lehetnek veszélyei. Valódi segítséget inkább szakemberektől érdemes kérni, mint az internet népétől.