Március 30-án, mielőtt kitört volna a tavaszi szünet, az iskolánk színjátszó köre bemutatta az Anyegint. Hogy ez miért is olyan nagy szó? Mert ezt a darabot eddig még csak egyszer mutatták be Magyarországon, a debreceni Csokonai Színházban.

Nekem nagyon tetszett az előadás, teljesen el voltam ámulva. Nem is voltam tudatában annak, hogy akik a szereplők, ők az iskolatársaim és a Deák Téri Evangélikus Gimnázium dísztermében vagyok.

Csodás ruhák, tánc… én szinte szégyelltem magam farmerban és pólóban.
Minden tiszteletem a színjátszósoké. Azt hiszem, megérdemelték azt a tapsot, amit kaptak. :-) Megkértem a színjátszó kör vezető tanárát, Nóra nénit, és a színjátszókat, hogy válaszoljanak egy-két kérdésemre, hogy tudjak róluk írni Nektek.

Engem elsősorban olyan dolgok érdekeltek, hogy miért pont ezt a darabot választották, és milyen volt a fogadtatása, színjátszón belül; hogy mennyit kell próbálniuk; mennyi ideig keresték az utolsó kéziratot; mennyire lelkesek, és kitart-e ez a lelkesedés a végéig; hogy mennyire fáradnak el egy-egy próba alkalmával; és hogy milyen érzés játszani egy ilyen darabban, és milyen érzés, amikor látják, mekkora sikere van a darabnak. Úgy tűnt, eléggé egy véleményen vannak :-)

Nóra néni: „Azért ezt a darabot választottuk, mert az egyik - most búcsúzó  - szereplő három éve azt mondta nekem, hogy ha ő eljátszhatná Anyegint, az volna számára a legnagyobb boldogság... Ilyen gyönyörű álmot csak teljesíteni lehet!
Elég bonyolult volt megtalálni a színpadi átiratot, hiszen eredetileg az Anyegin verses regény, azaz színházban úgy nem játszható, nem nagyon merték dramatizálni. Nyilván attól tartottak, hogy túl nagy a narrátor szerepe (leírások, elmélkedések, jellemzések stb.), kevesebb a cselekmény bemutatható, dialógussal megjeleníthető része, s így túl "statikus" (álló) lenne a darab. Ez valóban így van, ezért alkottuk meg úgy, hogy egy nagy bál adta a keretet, ettől máris mozgalmasabb lett a mű. Sajnos, elég sokat húztam a szövegből (vérzett is a szívem Áprily gyönyörű fordításának minden szaváért!), de így is majdnem 2 órányi a darab.A gyerekek nagyon örültek, hogy ez az év bemutatója, és nagyon megszerették az Anyegint!Október óta próbáltunk, először csak a keddi színjátszó körökön, aztán már többször; a finisben már naponta 3-4 órát!
Persze, nagyon elfáradtak /-tunk, de a lelkesedés végig kitartott, sőt, egyre nőtt!A szövegtanulást a gyerekektől kérdezd, de azt én is láttam-érzékeltem, hogy nagyon szerettek ebben a darabban játszani, és ez nekem is nagy élmény volt (a darab is, meg az is, hogy láttam, mennyire szeretik!).
Azt hiszem, a siker egyenesen arányos volt a ráfordított munkával...Nagy öröm volt mindannyiunknak; remélem, a nézőknek is! Jó lenne, ha még egyszer bemutathatnánk.
Igen, tanárnő, a nézőknek is :-)
Látod, ez az igazi team-munka, hogy mennyien segítettek ennek az előadásnak a megszületésében: Juhász Árpád, a debreceni Csokonai Színház művészeti titkára adta kölcsön az egy szem megmaradt súgópéldányt, amelyet Fazakas Andrea tanárnő férje hozott fel ( s aztán vissza) Debrecenből; Bence G. tanár úr kereste az énekhez a zenét; Victor Mónika és Nemerkényi Kinga tanárnők varrtak egy-egy jelmezt, Faragó Mária tanárnő anyósa szintén; rengeteg kelléket kaptam kölcsön Bérczi , Őze, Szabó Mirjam tanárnőktől, Urbán Ágnes tanárnő vállalta a szervezést, a meghívásokat (és nagyon finom pogácsát sütött az éhező szereplőknek!); a technikai részt Jorsits Attila felügyelte, és sokan "áldoztak" órát, hogy próbálhassunk ( ez azért nem sűrűn volt...). A végén pedig Gion tanárnő maradt ott, és segített visszapakolni.”

Színjátszósok: „Mindenki izgatottan várta, hogy idén mi lesz az újabb nagy projekt. Amikor megtudtuk, nagy lelkesedéssel fogadtuk, mindenki egyaránt. A tavalyi komédia után, mindenki úgy gondolta, hogy jó lesz egy kis változás.
A próbafolyamatok elég hosszúak. Először kiosztjuk a szerepeket (ha kell, egy-egy szerepre válogatást tartunk), aztán sokszorosítjuk a szövegeket, elkezdünk ismerkedni a darabbal, kihúzzuk a "felesleges" részeket és csak azután kezdjük el jelenetenként színpadra vinni. Hetente egyszer próbáltunk, kb. novembertől. Nagyjából 2-2, 5 órákat.
A lelkesedés az elején és a végén nagyon nagy. Inkább a közepén hagy el minket az erőnk és kezdjük azt hinni, hogy nem lesz ebből semmi. Az elején a kezdeti lelkesedés dolgozik bennünk, a végén a „meg akarjuk csinálni” lelkesedés.
Egy próba alkalmával eléggé el tudunk fáradni, de inkább csak azok, akik az adott jelenetben sokat szerepelnek. A statisztériának viszont figyelnie kell, hogy mikor kell belépni. Ahogyan drága Mátyásunk mondaná (Török Mátyás-a cinikus költő): „Hiába van 2 sorod egy 60 soros zeneműben, ha be kell lépni, akkor be kell lépni. Egyszer van rá alkalmad, és nem ronthatod el!”
A szöveget annyiszor olvassuk el a próbák során, hogy többek megtanulják csak hallás után. A végén már csak pontosítani kell. Ez persze sokkal nehezebb a főszereplőknek, hiszen nekik van, hogy 2-3 oldalon keresztül beszélniük kell. Az Anyeginben az is megkönnyítette a dolgunkat, hogy verses és rímekben van írva. Ezt sokkal könnyebb megjegyezni, mint a száraz, egymás után következő sorokat.
Egy darabban játszani mindig felemelő érzés. A tudat, hogy valamit maximálisan megcsináltál, adtál valamit a közönségnek, ami tetszett nekik, felbecsülhetetlen. Ilyenkor érezzük azt, hogy minden fárasztó próba, teendő, későn elalvás, megérte! Nem mellesleg, ha valaki olyan szerepet kap, amit imád és szinte olyan mintha rá írták volna.
A darab "premierén" mindenki a maximálisat hozta ki magából. Minden kis baki ellenére (amit a közönség talán alig vett észre) jól éreztük magunkat, és ez kihatott a teljesítményünkre is. Ha valaki élvezi azt, amit csinál, azt a nézők is jobban kedvelik. Úgy gondolom, hogy mindenki nagyon élvezte!   Rengeteg gratulációt kaptunk, olyan emberek is odajöttek hozzánk, akiket nem is ismerünk. Óriási siker volt.”

Kívánok mindegyiküknek hasonló sikereket a továbbiakban is! :-)