Ugyanilyen című cikkünket folytatjuk.

Elgondolkodtunk már azon, hogy amikor valaki egy képéhez odaírja, hogy "ezt a csodálatos napraforgót láttam tegnapelőtt Szekszárdnál", akkor tényleg a szekszárdi napraforgót akarja nekünk megmutatni? Nem inkább a mélyen kivágott dekoltázst és a kivillantott lábakat? Vagy amikor ezt olvassuk, hogy "köszönöm szépen a 654179852 embernek, hogy eljött a koncertemre", akkor biztosan a köszönetnyilvánítás van emögött? Nem inkább az elismerésre és bókokra szomjúhozunk nap mint nap? Ezzel nincs is baj azt hiszem. Persze vannak határai a nárcizmusnak, de az vesse az első követ, aki nem "szenved" ebben az izgalmas "betegségben". A kérdés inkább az, hogy miért nem kapjuk meg a bókokat és kellő elismerést (szakmai, egyéni, külsőnkkel kapcsolatos...) a valóságban? Vagy ha megkapjuk őket, akkor miért nem elégítenek ki minket? Miért "szorulunk" arra, hogy egy képzeletbeli világ, arctalan (hiába arckönyv az elnevezés) szereplőinek "lájkjai" és visszajelzései erősítsék az önbizalmunkat?
Ugyanakkor elismerem, hogy rengeteg jó oldala és célja is van a facebooknak. Mindannyian tudjuk, hogy miért is lehet hasznos számunkra, nem kell felsorolnom a példákat. És tán nem is a facebook a "hibás", hanem a felhasználó. Aki nem mindig tudja, hogy mennyit, meddig, hogyan érdemes és kell használni. Ez mindenkinek a saját felelőssége. Ahogy az is, hogy ha valaki rászokik a dohányzásra, az ivásra, a kábítószerezésre. Okolhatjuk a gyártókat természetesen, csak felesleges, hiszen ők "csak" felkínálják a különböző lehetőségeket. Az pedig már mindenkinek a maga döntése, hogy enged-e, illetve milyen mértékben enged a csábításnak. Persze egyszerűbb és szebb lenne az élet, ha nem lennének benne kísértések és "bűnös" elemek, de ez egy másik téma (szerencsére).

Ugyanez van a facebook-kal is. Adott egy lehetőség, amely még hasznunkra is válhat több szempontból. A magunk döntésén és akaraterején múlik, hogy mennyire leszünk függővé és éljük az ÉLETÜNKET a virtuális világban. Hogy ahelyett, hogy személyesen találkoznánk a barátainkkal egy kávézóban, bárban (és akkor a fent említett gyártók is örülhetnének), és megbeszélnénk a világ dolgait, inkább görnyedünk a számítógépünk felett (így legalább a gyógytornász is örül) és írogatunk egymásnak órákon át. De ami még szomorúbb, hogy találkoznak netán a felek a kávézóban vagy bárban, de nem egymással beszélgetnek, hanem ülnek egymással szemben és az okostelefonjukon facebookoznak. Tényleg itt tart ez a világ? És ez tényleg normális? Vagy én nem vagyok normális, hogy ezt nehezen tudom elfogadni? (erre nem keresem a választ...:))

Sokszor visszagondolok a gyermekkoromra, amikor csak vonalas telefonunk volt, és azon beszéltük meg a barátnőmmel, hogy délután 5-kor találkozunk a "lónál" (Pécs kedvelt találkozóhelye a Széchenyi téren). Általában nem sikerült időben odaérnem. A barátnőm mégis mindig megvárt (igaz, nem volt mindig őszinte a mosolya). Nem hívtam és nem írtam neki sms-t percenként, hogy "bocs, kicsit kések". Amikor végre találkoztunk, egymással foglalkoztunk. Beszélgettünk, ültünk a padon a téren és néztük a járókelőket (najó, néha ki is nevettük őket), bicikliztünk, filmet néztünk, ő sálat kötött én pedig nem, PEZ cukorkát ettünk (később pizza evés, bor ivás és cigarettázás, csak, hogy a gyártók is örüljenek). Egyszóval, minőségi időt töltöttünk egymással azt hiszem.

Talán mosolygunk most ezen, hiszen már egész más világban élünk. Igen, tudom. Egy olyan világban, ahol nélkülözhetetlen az okostelefon, a skype, a facebook, az iphone, ipad, ipod és minden ami "i"-jal kezdődik ("állj, vagy lő a mamám"...huh). Úgyhogy abba is hagyom a nosztalgikus álmodozást, és megyek, megosztom ezt a cikket a facebookon...