Egyszer eljön az a pillanat is, amikor tudod, hogy nem fogod többet napi rendszerességgel látni.
Elballagtunk.
Az utolsó lehetőség, hogy csinálj valamit. 
A töriérettségi.

De nem. Csak meredten bámulsz vissza rá, amikor néz rád hátra fele. Amikor jön az ezernyi kérdés.
Engem néz, vagy csak bambul? De nem bambulhat, mert nem volt üres a tekintete.Vagy amikor két héttel ezelőtt ott álltunk egymás mellett a tanárinál, és… bennem annyi minden mondanivaló lett volna, csak nem mertem megszólalni… és vajon ő?
És rengeteg hasonló.
Amikre senki nem tudja a választ.
Rajta kívül.
Vagy még ő sem. Mert ő nem is azt látta, vagy úgy látta, és egy sima „sziába” képzeltem bele egy lánykérést.
Előfordulhat.
Igen, a szerelem nem csak rózsaszín.
Vagy, egyáltalán nem rózsaszín. Színes. Állandóan. És az ember folyton ugrál a sávjai/színei között.
De hiszen, ha már eleget „szenvedtünk”, akkor fogjuk tudni értékelni a másikat, és akkor azt a színt választhatjuk, amelyiket csak akarjuk.
Akár a legeslegrózsaszínebbet. Vagy a legrikítóbb sárgát.