Tegnapi témánkat folytatjuk! Fülöp Márta pszichológussal történt beszélgetésből idézünk. A versengés lélektanát és működését tanulmányozza. Ha érdekel a téma, olvasd el!

Az előbb említett kultúrákhoz képest milyen a magyar “versenypálya”?
Ma Magyarországon a versengés az emberek figyelmének  középpontjában áll. Nap mint nap megélik, és a legtöbbjüknek sokkal inkább szenvedést okoz, semmint örömet. Azokban a társadalmakban, ahol nagyon fontos strukturális váltás történt az utóbbi tíz évben, politikai, gazdasági és pszichológiai értelemben egyaránt, a versengés szinte elkerülhetetlenül mindenki számára fontos kérdéseket vet fel. A szocializmus ideje alatt a versengés olyan téma volt, amelyről csak ideológiai értelemben beszéltünk, mint a kapitalista társadalmi berendezkedés szükségszerű velejárójáról. Ha nincs piacgazdaság és nincs politikai pluralitás, akkor strukturálisan kevésbé van jelen a versengés a gazdasági folyamatokban, illetve a politikai színtéren. A magyar és sok más közép-kelet-európai társadalmat nemcsak azért érte váratlanul, hogy a versengés elárasztja és eluralja az életét, mert korábban ez ideológiai értelemben vett tabutéma volt, hanem azért is, mert  strukturálisan is kevésbé épült be a társadalom működésmódjába. A kérdés az, hogy egy ilyen szituációban az emberek hogyan gondolkodnak a versengésről, és hogyan adaptálódnak a versenyhelyzethez. …

Mi az, ami még meghatározó kulturális különbség lehet?
Fontos az is, hogy hogyan gondolkodunk a győztesekről és a vesztesekről, illetve ők maguk hogyan gondolkodnak önmagukról és egymásról. Az amerikai társadalmat a győzelem kultusza jellemzi, ott nem illik vesztesnek lenni. Nem is szokás a vesztesekről beszélni, és a vesztesekkel foglalkozni. Ez persze mindenkinek erős energiatartalékot ad arra, hogy megpróbálja elkerülni a vesztő pozícióba jutást. Éppen ezért nagyon kreatívak az amerikaiak a tekintetben, hogy ha egy adott szituációban vesztesnek tűnnek, találjanak egy olyan területet vagy önmagukban egy olyan tulajdonságot, ami mégis sikerrel kecsegtet. Ilyen szempontból az amerikai társadalom sokféle utat kínál arra, hogy vesztesből győztes lehessen valaki. Ennek alapja mindig az, hogy az ember fölfedezze valamilyen erősségét, azt kellően kidolgozza, és mint értéket tudja elfogadtatni a társadalommal. A győztes azután egy dologgal foglalkozik, a saját győzelmével; a vesztessel nem, maximum megveti, de leginkább leválasztja önmagáról. A japánok másképp gondolkodnak a vesztesről. Nem akarnak megszabadulni tőle, éppen ezért ott tartják a maguk közelében.  Megpróbálnak neki segíteni abban, hogy ő is a pályán maradjon, és tovább tudjon versengeni, mivel ez mindkét fél érdekét szolgálja. Magyarországon ehhez képest ugyancsak eltérően ítélik meg a győztest és a vesztest. A győztes, miközben narcisztikusan örül, boldog és büszke, aközben fél a vesztestől. Fél attól, hogy a vesztes irigyelni fogja a győzelmét, és ebből olyan lépések származhatnak, amelyek megfosztják mindattól, amit a győzelmével megszerzett.
Másrészt jellemző a vesztessel szembeni kárörvendő, indulatos és agresszív magatartás. Ha az emberek folyamatosan az említett rendkívül intenzív versengésben élnek, annyi feszültség, indulat és frusztráció halmozódik fel bennük, hogy amikor ők maguk győztes helyzetbe kerülnek, ezeket az indulatokat hajlamosak a vesztesen levezetni, éppen ezért gyakran még akkor is agresszívek, amikor már teljesen egyértelmű, hogy a másik veszített, tehát le lehetne állni a versengéssel.
Számodra melyik versengéssel kapcsolatos gondolkodás a “nyerő”?
Azt hiszem, a legegészségesebb gondolkodásmód a versengéssel kapcsolatban az, ha az ember meg tudja választani, milyen helyzetekben akar versengeni, és milyenekben nem.  Dönthetünk úgy is, hogy az egészben nem akarunk részt venni. Természetesen akkor szabad a választás, ha valamelyest átlátjuk, mivel mi jár, mit nyerünk és mit veszítünk azzal, hogy megpróbálunk kilépni a versengő világból. Ezt szerintem nagyon kevesen teszik meg, mivel egy ilyen döntés nyomán olyan marginalizált és vitálisan fenyegetett helyzetbe kerülhet valaki, ami azután másképp keseríti meg az életét, máshol keletkeznek konfliktusok, és jelentkezik hiány. Ugyanakkor nem állítom, hogy ez egy képtelen választás, vagy hogy ne lehetne megtenni. Mindamellett az egészséges társadalom nem diktál mindig, mindenkivel szemben, minden eszközzel megnyilvánuló versenyt, hanem alternatívákat is felkínál, választási lehetőséget nyújt, hogy mikor és milyen feltételekkel vállaljuk a versengést.