Cukorbetegség. Mikor az orvosok kimondták ezt a szót, még nem tudtam, mit is jelent pontosan.

Abban biztos voltam, hogy teljesen meg fog változni az életem. Persze abban a pillanatban ebből csak annyit fogtam fel, hogy nem ehetek többé túrórúdit, vattacukrot, és hogy két percen belül belém szúrnak egy hatalmas tűt. Azóta 11 év telt el, és 18 éves koromra rájöttem, hogy ez a betegség valóban megváltoztatta az életemet.

Azonban nem csak negatívumot tapasztaltam, hanem azt is, hogy mennyi mindennel lettem gazdagabb. Természetesen én is átéltem a legfájdalmasabb perceket. Amikor minden porcikám csokifagyira vágyott, vagy amikor annyira beteg voltam, hogy egy falat sem ment le a torkomon, mégis muszáj volt megennem a szénhidrátomat. A játék befejezése egy hipó miatt, vagy a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy elfelejtettem beadni az inzulint ebéd után.

A kamaszkor csak tetézte a problémákat. Naponta tettem fel magamnak a kérdést, hogy miért pont én? Miért nem más ember életét keseríti meg ez a betegség? Szerencsére elég hamar kinőttem a gyerekes hisztiből, és elkezdtem értékelni azt, amit kaptam.

A betegségem kezdete óta minden nyáron bejárom az országot a Szegedi Diabétesz Egyesülettel. Ezekben a táborokban rengeteg barátot szereztem, akikkel talán sosem találkoztam volna. Olyan emberekkel tölthettem a napjaimat, akik pontosan ugyanazt élték át, mint én. Megszámolni sem tudom, hány csodás pillanattal gazdagodtam az eltelt 11 évben.

Talán a legfontosabb esemény egy éve történt, amikor Szeged volt a házigazdája az Országos Gyermekdiabétesz Napnak. Én is a fellépők gárdáját erősítettem. Kis korom óta énekesnő szeretnék lenni, és ezen a rendezvényen lehetőséget kaptam arra, hogy nagyközönség előtt énekelhessek. Kívánom mindenkinek azt az érzést, amit abban a pillanatban átéltem. Nincs is annál csodálatosabb, mint az emberek elismerő tekintete és kedves szavai. Azon a délutánon viszont mást is nyertem. Megismerkedtem a győri egyesülettel, akik elvittek magukkal a sítáborukba. Ki gondolta volna aznap reggel, hogy egy hónappal később már Ausztria gyönyörű sípályáin leszek?

A napokban a szalagavatómra készülök, ahol ismét az a megtiszteltetés ért, hogy felléphetek. Elismerem, sokszor a szerencse is kellett, hogy ennyi minden történjen velem. A családom, barátaim és tanáraim is mindig mellettem álltak. Azonban ne gondolja senki, hogy én sosem hibáztam.

A legnagyobb pofon, amit valaha kaptam, egy iskolai kiránduláshoz kötődik. A hanyagságom miatt véletlenül reggel az esti adag hosszú hatású inzulinomat adtam be. Így a szervezetemben dupla annyi inzulin volt, mint kellett volna. Amikor észleltem, hogy mit tettem, hirtelen meg sem tudtam szólalni. Az osztálytársaim csak néztek, hogy miért lettem hirtelen falfehér. Azonnal hívtam anyukámat, aki a kezelőorvosomat riasztotta. Pokoli egy nap volt, talán életem leghosszabb napja, ráadásul több száz kilométerre voltam otthonról. Szerencsére, követve az utasításokat, semmi bajom nem történt. Viszont abban az egy napban talán felnőttem ehhez az életre szóló feladathoz. Egy éve inzulinpumpát használok, aminek köszönhetően a hemoglobin A1c-m is egyre jobb!

Kívánom mindenkinek, hogy fedezze fel életében a pozitív dolgokat is a betegségével kapcsolatban! Ezek lehetnek egészen nagy, de apró dolgok is. Megtalálni az igaz barátainkat az egyik legnehezebb feladat az életben. Viszont mikor ők figyelmeztetnek egy buliban, hogy ideje lenne cukrot mérnem, mivel egy órája mást sem csinálok, csak táncolok, akkor biztos lehetek benne, hogy a megfelelő emberek vesznek körül. 11 év kellett, hogy elfogadjam, cukorbeteg vagyok. Ellenben ma már tudom, hogy nem kell szomorkodnom, hiszen ez is hozzájárult ahhoz, hogy azzá váljak, aki most vagyok.

Ha több történetre is kíváncsi vagy, keresd fel az oldalt itt:

http://www.diabetes.hu/junior/cikkek