Elbeszélgettem egy angol jóbarátommal, aki pár napot Budapesten töltött a nyáron. Kikérdezgettem, hogy hogyan érezte magát, miket látott, kikkel találkozott. A lelkes válaszait hallgatva feltámadt bennem a mélyen szunnyadó hazafi... Íme az eredmény!
Egész gyerekkoromban ódzkodtam a magyar kultúrától, népzenétől, és a népiességtől úgy általában. Kinevettem a néptáncosokat az iskolában, és az utolsó véremig elkerültem őket. Úgy éreztem, hogy teher rajtam a hagyomány és én amúgyis világutazó leszek, tehát nem érek rá holmi néphagyományokkal szórakozni. Aztán beleszerettem a népmesékbe, aztán Arany János balladáiba, majd ráébredtem, hogy a világ minden kultúrája a népiességben gyökeredzik. A magyar népiesség pedig nem ostoba nacionalizmus, hanem izgalom, ritmusvilág, szenvedély, énektechnika, színek, fafaragás, tánc és gondolkozásmód.
Belegondoltatok már, hogy micsoda ritmusok vannak a magyar népzenében? Vagy, hogy a matyó hímzés valójában mennyire zseniálisan jól néz ki? És mi van az irodalmunkkal? Micsoda költőink és íróink vannak, Radnótik meg Kosztolányik. Az underground kultúráról nem is beszélve. Hiába láttam már sokat, utaztam is ide-oda, de az évszázadok során kialakult romkocsmáink, az értelmiségi élet, a fröccs, képzőművészet és a szórakozás egyedülálló.
Van mire büszkének lennünk, mert az elképesztő mennyiségű ballépés után (amelyből biztos vagyok, hogy sajnos még mindig nem elég), fennmaradt a nyelvünk, amire minden angol odakagylózik, mert semmihez nem hasonlít az égvilágon. A nyelvész barátaim órákig próbálják lemásolni a kiejtésem, és fel-lepattognak, ha sikerül helyesen kimondaniuk egy szót.
Amikor nyáron hazalátogattam, teljesen új színben láttam az országomat. Egyrészről sírt felette a szívem, amilyen állapotban találtam. Másrészről viszont elkezdtem értékelni az örökségemet. Nem magyar a magyar, ha nem járt még a Szimplakertben, sem akkor, ha nem ivott még fröccsöt. Nem budapesti a budapesti, ha még nem ült ki a Gödörhöz egy üveg sörrel és egy zacskó Chio-val. Látni kell a Hortobágyot, a Balatonnál pedig hangosan kiabálni magyarul, hogy a sok német túrista összezavarodjon, hogy az bizony még nem Németország. Siránkozni kell a BKV miatt, és odaragadni a komcsi vonatok üléséhez nyáron. Erdőben makkot kell szedni, és rakottkrumplit enni kovászos uborkával.
Ha még otthon vagytok, élvezzétek! Ha már elmentetek, szeressétek! Ne szidjuk a hagyományt, ne szégyenkezzünk miatta! A politika jön és megy, a Duna viszont mindig a Lánchíd alatt folyik majd át. És úgyis lesz földalatti egyetemista ellenállás, mert mi bizony magyarok vagyunk. Meg azért kinyílnak majd azok az édes illatú pünkösdi rózsák is a maguk idején.
Mióta a Forma 1 magyaros motívumokkal díszített ruhája megnyerte az internetes szavazást, meg amióta Nicole Kidman idén márciusban szabályos kalocsai mintás ruhában tűnt fel, azóta egyre többen beszélnek róla, hogy divat a magyar.
A mai viselet (a szót sem igen használjuk már) divat kérdése, szinte bármelyik életkorban, bármilyen alakhoz és alkalomhoz bármit felvehetünk anélkül, hogy nagyobb megbotránkozást keltenénk. A ruhánk inkább az ízlésünket és a különbözni, vagy hasonlítani vágyásunkat fejezi ki.Így volt ez mindig?