Beszélgetések közben elérkeztünk a kapcsolatnak ahhoz a szintjéhez, amelyet lelki vezetésnek lehetett nevezni, s amelynek az alapja a személyes szeretet.

Különösen szeretnem kell (atyailag és tapintatosan) azt az embert, akivel Istenről beszélünk, s persze azért is, mert a részéről is nyilvánvaló volt a felém irányuló szeretet. Óvatosan kellett megtenni minden lépést, a szabad döntés követelményei szerint neki kellett meghozni a hit döntését, én legfeljebb segítettem, mint a bába a szülésnél. A bába sem siettetheti a gyermek világra jöttét, nem is nélkülözhetetlen a szülésnél, de nagyon fontos, hogy ott legyen. Amikor elérkezettnek látszott a pillanat, rákérdeztem a személyes állásfoglalására. Óriási és nekem is megrendítő élmény volt látni, ahogy kibontakozott a személyes döntés. Egyszer csak megjelent, mint a gyermek: „Tanár Úr, hiszek!”
A heti foglalkozások megváltoztak; továbbra is sok kérdést megbeszéltünk, de ettől a ponttól még személyesebbé váltak a beszélgetéseink. Először megtanítottam a keresztvetésre. A kimondott igennel kértem, hogy próbáljon csendben és egyedül annak az Istennek a „jelenlétébe kerülni", akinek igent mondott. A további napokon imádkozni tanultunk.
Hallatlanul fontosnak tartom, hogy nem „feladtam" valamely imát megtanulni, hanem együtt imádkoztuk, amíg lényegében szóról szóra megtanulta. Gyakorlás volt ez, és egyben szertartás is. A kapcsolatnak ebben a szakaszában nagyon nagy jelentősége van annak, ha egy fiatal ember imádkozni lát egy felnőttet. Megtanultuk a hiszekegyet, a miatyánkot és az üdvözlégyet.
A Szentírással nem foglalkoztunk, hanem idéztem, egy-egy részt felolvastam, forrásként kezeltem. Jóval később, hónapok múlva röviden beszéltem róla, és akkor már megkértem, hogy egy-egy könyvet olvasson el. Amikor a Szentírásról beszéltem, akkor röviden szóba került az is, hogy milyen vallások vannak (kinyilatkoztatott és természeti vallások). Próbáltam megvilágítani, hogy mi a protestáns és a katolikus felfogás közötti különbség.
Szaporodtak a kérdések is, természetes módon legtöbbje a világban tapasztalható rosszra vonatkozott. Miért engedi Isten? Ezzel kapcsolatban nem tudok jobbat, mint azt hangsúlyozni, hogy a rossz titok, de nem Isten szándéka, hanem teremtményeinek nagyságában rejlik. A valóság felszíne alá pedig nem láthatunk: nem látható, hogy kiknek a bűne eredményezi egy ártatlan ember szenvedését. Igyekeztem megvilágítani, hogy a keresztény tanítás egyik legnagyobb misztériuma éppen ebben van. Az ember individuum és kollektív lény egyszerre.
Individualitása adja a méltóságát: minden egyes ember olyan egyetlen, mint Isten. Ebben hasonlítunk rá elsősorban. Másrészt kollektív lény is, de nem úgy, mintha az ember a mindenség fogaskereke lenne, hanem inkább úgy, mint a terítő: ha megemelem egy pontban, emelkedik vele az egész. Minden egyes ember felelős minden más emberért. Egyetlen ember bűne miatt jött a halál és szenvedés, egyetlen ember önként vállalt szenvedése miatt a megváltás. Világos, hogy ez katolikus szemmel azt is jelenti, hogy minden percünknek meghatározó jelentősége van a jövőnkre és mások sorsára nézve. Az önként vállalt vagy másokért felajánlott szenvedést az Egyház elismeri, mint a szent élet lehetséges kritériumát.
Érdekes dolog: nem tapasztaltam, hogy a Szentháromságról szóló tanítás gondot okozott volna, sőt mintha az lett volna a benyomásom, hogy könnyebb volt a háromszemélyű Istennel találkozni, mint az egy személyűvel. Közelebb érezték magukhoz. A további kérdéskörökre csak utalok; az eddigiek részletezésével az volt a szándékom, hogy megmutassam, az Isten felé közeledő diákjaimnak mit és miként tudtam nyújtani. Sokat beszélgettünk a keresztény egzisztencia alapkérdéseiről, a szeretetről, a reményről, a halálról, a túlvilági reményekről, a keresztény ember hivatásáról ebben a világban. Persze a katekizmus kérdéseire, a teológia (dogmatika) alapfogalmaira is sort kerítettünk.
A nagy lépés az volt, amikor a szentmise és az Oltáriszentség került szóba. A legtöbbjüknél volt valami félelem a liturgiától, idegenkedés a templomtól. Az látszott leghelyesebbnek, hogy (amikor elérkezett az ideje) megkértem, hogy velem - illetve családommal - jöjjön templomba, és vegyen részt a szentmisén. Előre megbeszéltük a fontos dolgokat, a mise lényegét és részeit. Leggyakrabban a pasaréti ferences templomba jártunk. Mellém ültettem, és kicsit „súgtam". Első beszélgetésünk után egy félév elteltével már otthon érezte magát a templomban, egyedül is bement, akár misén kívül is. Ekkor fogalmazódott meg határozottan az az igény, hogy gyónni kell (ha mar volt elsőáldozó), vagy készülni kell az elsőáldozásra (ha meg volt keresztelve), vagy fel kell készülni a keresztségre és a bérmálásra. A rendszeres beszélgetések az elsőáldozásra, a keresztségre és a bérmálásra felkészítéssé alakultak.
A legtöbb esetben egy évre volt ehhez szükség. Egy-kettő volt közülük, akinek az elsőáldozását nem sürgettem, éretlennek tartottam. Utóbb úgy sejtem, hogy igazam volt.
Néhányuknak feleségemmel együtt keresztszülei lettünk. Mások elsőáldozókká vagy gyakorló keresztényekké már egy-egy kis közösségben váltak.
Fontosnak tartottam, hogy mindegyikük számára találjunk, a Budapesten működő kis templomi közösségek közül olyanokat, amelyek befogadják őket, hiszen nem lehetett az én feladatom további támogatásuk, nem köthettem őket magamhoz. Természetesen a keresztgyermek—keresztszülő kapcsolat megmaradt. Néhányuk azonban mint diplomás olyan messzire került, hogy csak néha hallok róluk. Vannak, akik elkezdték a teológiai tanulmányokat, vagy már be is fejezték. Olyan is akadt, akiben felvetődött a szerzetesség gondolata.'
Büszke vagyok rájuk, és hálás vagyok Istennek azért a kegyelemért, hogy méltatlanként méltónak talált arra, hogy közvetítsem.

Az egész anyag csak itt érhető el:
https://docplayer.hu/37297-Baranyi-karoly-a-fiatalok-hitre-nevelese.html