Az önsorsrontás, egy destruktív (romboló, pusztító), önmagunk ellen irányuló tevékenység.

Ha mélyen a gyökerekhez nyúlunk vissza, megnyilvánulási formáiban ott húzódik egyfajta halál, vagy megszűnés utáni vágy. (Ha mi magunk nem létezünk, a problémánk is megszűnik létezni. Tehát alapvetően kóros hozzáállásból fakad.) Freud ösztön elmélete szerint, két alapösztönünk az életösztön (Erosz – vágyak az élvezetek ösztöne) és a halálösztön (Thanatosz – amely leggyakrabban az agresszió formájában nyilvánul meg) vezérli cselekedeteinket. Az életösztön mindig a halálösztön felett áll. Az életösztön energiája a libidó a halálösztöné az agresszió. A két energia mozgatórugója az életnek.

Az önsorsrontásnak vannak tudatos, és tudattalan motívumai, aktív és passzív formái. Életellenes, csak átmeneti, téves megoldásokra juttat. Magában hordozza annak a lehetőségét, hogy szinte észrevétlenül, de megoldási stratégiáinkat, látásmódunkat is átszövik ezek a rossz rögződések.

A káros szenvedélyek mindegyike leggyakrabban tudatos - aktív önsorsrontásnak fogható fel: dohányzás, alkoholizmus, drog, játékszenvedély, pszichés függőségek és betegségek legkülönbözőbb formái – pl. anorexia.

A passzív önsorsrontás fogalma jóval összetettebb, bonyolultabb ennél. Ezek nem feltétlenül tudatos cselekvések. Sokszor egyszerűen hagyjuk, hogy megtörténjenek velünk dolgok – sodródunk az árral, vagy épp nem teszünk semmit azért, hogy az egyébként ténylegesen rossz élethelyzetünk, vagy megoldásra váró problémánk rendeződjön. Olykor struccpolitikát folytatunk, máskor napolunk, halasztgatunk dolgokat, kerülünk kínos helyzeteket, szituációkat vagy egészen egyszerűen nem mondunk ki nemeket! Pedig a „nemmel”, a „nemekkel” saját határainkat jelöljük mások számára. Talán azért, mert félünk, megbántani másokat, talán azért, mert attól tartunk, ha nemet mondunk, kevésbé fognak minket szeretni, elveszítjük barátainkat, inkább vállaljuk, hogy elviseljük mi magunk a helyzetből adódó kellemetlenségeket, még akkor is, ha az rengeteg időt, energiát von el tőlünk.

Még nagyobb konfliktusokat, felolthatatlannak tűnő ellentéteket eredményez, ha nem is rajtunk kívül álló személlyel, hanem épp önmagunkkal nem tudunk rendezni dolgokat, megfelelni saját elvárásainknak, helyére tenni élethelyzetünket, vagy épp az idővel elkerülhetetlen és szükséges változásokra rászánni magunkat. Azt gondoljuk, hogy ez egyedül a mi problémák, de ez akarva-akaratlan kihat az emberi kapcsolatainkra is. Nemcsak az önmagunkhoz való viszonyunkat változtatja meg, hanem a másokhoz való hozzáállásunkat is.

A körülöttünk zajló történéseket mindenki egyedi szűrökön keresztül képezi le saját világába.  Ezeknek a csak ránk jellemző rendszereknek köszönhetően - amely a személyiségjegyeink, a neveltetésünk, a családi mintáink, sztereotípiáink, az addig megélt tapasztalataink mentén alakul ki - nyernek egyedi értelmezést a minket érő impulzusok.  Ebből adódik szubjektivitásunk azaz egyéni érzésvilágunkból kiinduló felfogásunk.  A bennünk összeállt kép a sebződéseinkből fakadóan torzíthat, vagy lehet a realitástól elrugaszkodott. Ez persze nem feltétlenül hiba, ha tisztában vagyunk vele, mi miatt látunk úgy egy adott helyzetet, ahogyan. A válaszok mindig bennünk rejlenek.

A világ megismeréséhez önmagunk megismerésén keresztül vezet az út. Sosem leszünk „készen”, sosem leszünk - nem is lehetünk – tökéletesek.  Folyamatosan tanulunk, tapasztalunk, alkalmazkodunk, és fejlődődünk. Mi döntjük, el mit kezdünk az idővel, ami megadatik.